Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem

szemeket, és nem vágytam semmire a világon. Tökéletesen elég volt, hogy anyám fogja a kezemet, hogy esti harangszó ring felettünk, és hogy nem vagyok éhes.

Aztán az utcánkba érve, követni kezdett bennünket valaki. Teljesen besötétedett akkorra már, és megéreztem, hogy anyám fél.- Siessünk! - mondta fojtott hangon, és húzta a kezemet. Végül felkapott a karjára, és zihálva futott velem a házunkig. A tejeskanna fedele hangosan csörömpölt, és a kihalt utcán futó léptek dobogtak mögöttünk. A félelem énrám is átragadt, és mire anyám bebukott a kapunkon, már ordítottam.

A felnőttektől tanultam meg a félelmet, és később, amikor sokáig betegeskedtem, gyakran riadtam fel saját sikoltozásomra lázas szendergésemből.

Én nem tudtam a háborúról, hiszen a bombázások idején születtem, de ahogyan az értelmem bontakozni kezdett, észrevettem, milyen hamar megrémülnek, milyen hirtelen összerezzennek körülöttem az emberek. Hát féltem én is. A békától a málnabokor alatt, a kéményseprőtől, furcsa, rémisztő álmaimtól is.

A házat, amelyben laktunk, még a nagyapám építette. Maga öntötte a betonkerítést is, rengeteg munkája feküdt abban a házban. Vigyázott is rá, szigorúan. Estefelé kikönyökölt az ablakon, és jaj volt annak, aki nekisúrlódott, vagy megkarcolta valahogyan. Mindenki ismerte őt az utcánkban, és tartottak tőle. De tartottunk tőle mi is, valamennyien. Kevésbeszédű volt, nem nagyon értette a tréfát sem. Anyám szegény, szenvedett is emiatt, mert természete szerint jókedvű asszony volt, könnyen állt nevetésre a szája.

Hozzám jó volt a nagyapám. Szeretett csendességem miatt, és szívesen eltűrt maga mellett. Ősszel halomba gereblyézte a diófa, meg a többi gyümölcsfa levelét a kertben, aztán talicskába hányta. Engemet is felültetett a tetejére, aztán kimentünk a földre. Kis földecske volt, nem messze a háztól, már nem is emlékszem, mit vetett bele a nagyapám. Talán répát. A kihordott leveleket szétteregette a hátán, így trágyázta a földet. Ezalatt mondogatott csendesen:- Esső kéne! Két hónapja nem vót esső, kiszikkad a főd . . .- Szikkad! - nevettem el magamat, mert tetszett az ismeretlen szó.- Most mit nevetsz? - nézett rám gyanakodva.- Nagypapa! Énnekem is lesz bajuszom, ha megnövök? - hökkentettem meg válasz helyett a kérdéssel.- Na, ez jó . . . - morogta enyhültén, és félszemmel lepislantott rám.- Neked nem lesz bajuszod, mert lány vagy. Tudod? - mondta nagysokára.- Ja!- Nem ja, hanem igen. Nem szeretem, ha csúnyán beszész! - emelt vissza az üres talicskába.

Hazáig aztán nem szólt egyikünk sem. Nem tudom, hogy ő min gondolkozott, de nekem az járt a fejemben, hogy miért beszélek csúnyán. Amikor úgy beszélek, mint anyám, aztán őneki soha nem szól érte a nagyapám.

Erre a szóra különösen haragudott, pedig hát anyám soproni volt, és ott honos a „ja”.

Ma is Százholdnak nevezik azt a részt, ahol laktunk. Ha rossz idő volt, nem mehettem ki a kertbe játszani, hát csak unatkoztam, óraszámra kibámultam az ablakon. A szobából Kóborék házára láttam az utca túlsó oldalán. Ha lehunyom a szememet, még most is látom a régi házszámtáblát a kapu mellett. Lekopott róla a zománc, és a tizenhatos számból kövér, fekete pipa lett. Szürkére meszelték mindig azt a házat, betonlábú, fekete villanypózna áll előtte. De akkor még a hársfák is ott illatoztak az árok partján nyár vége felé, az én nagyapám is leszedte a virágát minden évben, aztán télen mindig abból főztünk teát.

Ha nem voltam „akadékban”, megengedték, hogy a hokkedlira térdelve kinéze259