Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - G. Bán Zsuzsa: Százholdon születtem
Előfordult, hogy ágaskodott bennem a gonosz, és azt mondtam, sajnálkozva tárva szét a kezeimet:- Nincs . . . nekem sincs kenyerem!- Áz, a devla nyomorgásson! - szikrázott fel dühösen a cigányasszony szeme, de nem töltötte velem hiába az időt, továbbklaffogott félrenyaklott cipősarkain - már ha volt rajta valami lábbeli. Egy nap, nyár volt, délelőtt, kint ültem a házunk előtt, az árok partján. Azon tűnődtem, hogy mivel töltsem a napot, amikor egy négyéves-forma kis cigánylány penderedett elém. Fekete varkocsába piros szalagot font az anyja, de régen lehetett már az, mert pihés, borzas volt nagyon az istenadta.- Csótolom ... - mosolygott rám, kedvesen villantva ki apró egérfogait. - Aggyon valamit a néni! (Tizenhárom éves voltam, hát jólesett a megszólítás.)- Aztán mit adjak? - kérdeztem, már csak azért, hogy beszélni halljam.- Hát... netem mindegy - ejtette féloldalra a fejét tűnődve -, cutjot! Vagy pézt!- Hogy hívnak?- Anitó! Én addig olyan szép gyereket nem is láttam, mint ez a kislány. Annyira megtetszett, hogy bevittem hozzánk, még azon a délelőttön kifésültem nagy üggyel-bajjal a haját, megmostam szépen, aztán amikor megszáradt, befontam újra, piros szalagos varkocsokba. Összekerestem valami hacukát neki, kinőtt blúzomat, szoknyát, aztán felöltöztettem.- Hol laksz, Anikó? - kérdeztem tőle, amikor a kaput kinyitottam, hogy elengedjem.- Ott! - mutatott a Perint felé. - Máj mástol is élj övöt! - ígérte, aztán büszkén ellibegett az új ruhában. Nem részletezem, hiszen régi történet ez. Eljött máskor is, gyakran. Eljött, éppen olyan rongyosan, mint először. Annyi ruhám már nem volt, hogy minden alkalommal felöltöztethettem volna.- Hol van a ruha, amit adtam? - kérdezgettem.- Otthon - felelte mindig, és lesütötte a szemét.- Miért otthon? Miért nem rajtad?- Édesanyám kimosta . . . aztán most vizes - hazudta szemrebbenés nélkül. így aztán nem tudtam meg, hogy hová kerültek a ruhák. Nem adott ki senkit maguk közül, bármennyire is ragaszkodott hozzám. Amikor iskolába került, minden reggel megvárt engem a kapunk előtt, hogy egy darabon együtt mehessen velem. Naponta elújságolta, hogy milyen jegyre felelt, általában jól tanult, és én el is hittem neki, mert értelmes gyerek volt. Máig sem tudom, hogy kik a szülei, dolgoztak-e, vagy sem, mert soha nem beszélt róluk. Késő ősszel, amikor reggelente fagyos, dérlepte volt már a föld, kékrefagyott, mezítelen lábszárral didergett mellettem.- Anikó, mindig jó tanuló légy, és ha az iskolát elvégzed, keress valami munkát magadnak! - mondogattam neki, és szégyelltem, hogy meleg nadrágban járok, amikor ő harisnya nélkül didereg mellettem. Egyszer aztán elmaradt tőlem. Nem várt meg többet iskolába indulás előtt. Eleinte nem törődtem vele. Később megpróbáltam visszaemlékezni, nem mondtam-e valami olyat neki, amiért elhúzódott tőlem. Senki - aki ismert - nem nézte jó szemmel a kettőnk barátkozását. Fiatal voltam, ingadozó, lehet, hogy még a jószándékban is következetlen. Jóval később, amikor már elkerültem innen, sokszor eszembe jutott aztán a gyerek. Szerettem volna tudni, hogy mi lett vele, hogyan boldogult? 257
