Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - TANULMÁNY - Beck Zoltán: Bakó József és Orosháza
4Milyen szálak kötötték Bakót a legnagyobb magyar faluhoz, a falu perifériáján élő parasztokhoz Orosházáról való távozása után? A költő-tanító és a számára hat esztendeig otthont nyújtó orosházi környezet közötti érzelmi és tartalmi kontaktust jellemző módon lehet összefoglalni azzal a kis írásával, mely az Orosházi Friss Hírek című napilapban jelent meg távozásakor „Búcsúzás” címmel. Teljes szövege itt következik: „Olaszországi utamon kétszer ütköztem össze a föld népével. Először Triesztben az állomás előtti ligetben egy katonaruhába bújtatott parasztlegénnyel. Hirtelen sült nyelvtudásom nem ízlett neki, és nekem rontott szuronyos szemével. Nápolyi volt! Itáliában ez mindent megmagyaráz. Másodszor egy lombardiai parasztgazda akart letartóztatni, mert a gazdaságát tanulmányoztam. A falusi rendőr nem tudott franciául, mégkevésbé magyarul, az útlevél pedig e két nyelven tanúskodott csak mellettem. Szerencsére, akadt, aki németül tudott, és fölmentettek a kémkedés, a gyújtogatás vádja alól. Nevezhetném tudatlanság gyermekének a két megszületett esetet. Nem az. A föld ösztönös féltése volt. Az ösztön mindig nyers, erős és bátor. Én szeretem ezeket a nevelésen kívüli tényezőket. Igazak, nem megjátszottak és alakoskodók. Egyszerűen kényszeríteni akartak a törvényeikre, szokásaikra. Ezekre építhet az új Vezér is. Én is őket idézem most. Most, hogy Orosházáról áttétettem, búcsúznom kell. De kitől? Az „úri”-emberek kígyóskodásától nem kívánok. A föld népétől elbúcsúztam könnyek között és eskütevően, hogy sohse hagyom el őket. Maradnának még a barátok, a tisztelők s az ellenségek, ha voltak! Feléjük e betűkön keresztül kitárom mind a két kezem, és szorítsák meg azt, amelyikben többet éreznek és megfelelőbbet a vonzalmaiknak: egyik kezem harcot hirdet, a másik tépést kínál és megértést. Válasszatok! Ha senki se fogná meg: följebb emelem és kiterjesztem és hasonló leszek a kereszthez. Jelkép leszek egy falu fölött, amely a legnagyobbnak tudja magát. Fájdalmasan szép és végzetesen ó szerep lesz. Méltó a tanítói sorshoz! Áldás arra, aki megszorítja - áldás arra is, aki keresztté avatja.”12 Igazán meghatóan szép, mély értelmű búcsúszavak. Igaz, néhányan megsértődtek miatta, mondván, hogy Bakó megsértette az úri társadalmat. Ezt tudomására is hozták, aminek következménye újabb „Búcsúzás” lett, „Hibaigazítás” alcímmel. Ebben tisztázta az előbbi megfogalmazás értelmét, mondván, hogy sértés nem volt a szándéka, hiszen az úri társadalom nem egy tagja barátja és jótevője. „Az idéző jelben levő „úri” szót - írja - én egyes emberekre értettem, akik kétes értékűvé tették igazi jelentését.” Ebben a hibaigazításban egyúttal fölébe is kerekedik a sértődötteknek: ,,. . . Egy kérésem is lenne: Aki elküldözi és megpirosozza cikkeimet, hogy árthasson, legyen szíves az elismerőket is adja postára, - ennyit azt hiszem, megkíván a becsületes úri tárgyilagosság is.”1:l Ami a föld népének könnyek között tett esküjét illeti, ahhoz hű maradt. Nemcsak az emlékezés gesztusával, hanem azzal az emberséggel, amely a megpróbáltatások idején még jobban esik a bajban levőnek, a tanácstalannak. 1942 tavaszán Orosháza környékét is árvíz sújtotta. Az ekkor Pilisen élő Bakó a következő levelet küldi Erdős Tóth Sándornak: „Kedves Tóth Ür! Már hallottam szomorú sorsukról. Sok szeretetiiket élveztem, íme itt küldök egy kis kamatot: 50 P. lerovásid . . . Ha mindenki meghallja, és hálálkodás, sóhaj- tozás helyett megnyitná az erszényét, enyhülne fojtogató keservük. Fogadják jó szívvel tőlem. Adják oda a Gazda-kör útján valamelyik igen szegény gyermekes családnak. . . Vagy ha úgy gondolják, osszák ketté, még akkor is jelent egy kicsi fájdalom-riasztót, baj-enyhítőt, gyors-segélyt egy-két szerencsétlennek. 247
