Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - TANULMÁNY - Beck Zoltán: Bakó József és Orosháza
Most aztán el a pártoskodással! Vita és gáncs helyett fonódjanak eggyé, mert kegyetlen, próbára tevő napok közelednek amúgy is. Azt hiszem, érzik? Köszönöm az őszinte beszámolót! Most látom, mégis hagytam ott közöttük valamit a lelkemből és maguk is az enyémben, mert nem tudunk elszakadni egymástól . .. Ha népre, ha parasztra gondolok, mindig maguk jelennek meg a szemem előtt. .. Pedig de sokat ostoroztam őket szemtől szembe és írásomban is. Mindenkit őszinte szeretettel köszöntök. Külön-külön a bajbajutottakat, a szegényeket, akik szép szavakat kapnak csak ettől a betyár élettől. .. Szebb névnapokat és békességet kíván édesanyám és volt tanítójuk.”1'1 A pénzt szétosztották. A róla szóló elismervényeket máig is őrzi Erdős Tóth Sándor családi irattárában. De nem felejtették el azok sem, akik kapták.15 Hálával emlékeznek tanítójukra, ki velük együtt érezte, hogy kegyetlen, próbára tevő napok közelednek, és aki ekkor sem engedte el a kezüket. És amikor elmúltak a kegyetlen, próbára tevő napok, az új élet formálásából is részt kért. Rendszeresen tájékozódott - személyes látogatásokkal és levelezés útján - az orosházi helyzetről, és korábbi hitében megerősödve jelezte az irányt a paraszti életforma változásának ugyancsak próbára tevő napjaiban. 1949. június 27-én kelt Budapesten az alábbi levele: „Kedves Tóth Sándor! Kicsit késve válaszolok, mert közben Vas megyét is megjártam. Szüleim sírja kergetett „haza”. Azért teszem idéző jelbe, mert lényegében már nincs otthonom. Legfeljebb a szivekben. Ott még elég meleg és tágas szeretet várt. A táj, a falu, a ragaszkodás változatlan. A „vallatás” hasonló volt a magukéhoz; éjszakába- nyúló és sorsunkat-feszegető. Jó néha így összehajolni, mikor a történelem zúg fölöttünk. Látom leveléből, maguk is kinyomták a mellüket. Ne felejtsék soha: Gyáva népnek nincs hazája. Örülök, hogy ennyire vannak. No, most előre! Nehogy vissza akarjanak térni a múlthoz. Mert az öngyilkosság lenne. Próbáljanak az „én”-től a „mi”, a „mienk!’ felé lépni. Tudom, hogy nehéz, de a világ arra felé halad, s ha elmaradunk, végünk lesz...” Az 1955-ben kelt levelekben már arról olvashatunk, hogy a költő-tanító érdeklődéssel kíséri az új paraszti életformát jelentő szövetkezeti életet, szervezeti életük alakításában is segít, és írói szándéka megörökíteni az akkori vajúdó paraszti világot: „. . . Most arra kérném - írja Tóth Sándornak 1955. november 5-i levelében -, értesítsen a való helyzetről. Történt-e valami változás a Táncsicsban? Nagyon izgat a maguk vajúdása: le tudják-e gyűrni a gátló körülményeket, vagy van-e szükség a segítségemre?15 Szeretném azt is tudni, szaporodtak-e? Milyen volt a végelszámolás eredménye? Lehet, hogy ha megérem a jövő évet, lemegyek hosszabb időre és beállók maguk közé, hogy hitelesen megfigyelhessem alakuló életüket. Remélem, nem kifogásolják a tervemet. Egyelőre még csak szándék, de nemes és erős! A Jóska mindenáron a maga fia akar lenni a nyáron. Hadd álmodozzon ő is, akár az apja. Az álmok néha testet öltenek . . .” 1956 újabb próbára tevő napjaiban is együtt van monori parasztjaival, akik között kellemes és tartalmas napokat töltött a nyáron. Decemberben aggódva és megviselten ír: 248
