Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Molnár József: Nyári fehér felhők (elbeszélés)
- Oh, igen, szőlőhegyben kunyhóban lakni, az igen ... - és a szeme ragyogott megint. A fenyvesben akadt egy nászágy méretű tisztás, ez volt az én bérelt helyem; ide mentem le reggelink után. Annakidején sátrunk is itt állt. Nem mentem ki a homoksávig, mert nem kívántam a tűző napsütést. Azt is észrevettem, hogy Jenő jobban szeret magában heverni a homokban. Azt állította, hogy a fodródzó víz susogásából zenét tud hallani. Rejtély maradt számomra, hogy a kollégisták közül Jenő miért engem választott ki nyári csavargásunkhoz vándorlótársnak. Nagyon másféle eszűek voltunk. Az igaz, hogy a népi dallamokat nagyon szerettem, de ezen kívül alig értettem a zenéhez. Eligazodtam a csillagos égbolton, ismertem az ehető gombákat, tudtam mikor lehet a fiatal nyírfákat megcsapolni. Ügyes voltam a sátorverésnél, gyakorlatom volt a nyársforgatásban. Vizsgáimat nem tudtam ilyen könnyedén lerakni. - Jenő kimagaslott a zeneakadémia növendékei közül. Szerette a verseket, olvasott franciául és angolul. Bartók két évre elfogadta tanítványának. Másoktól hallottam, hogy akivel Bartók ingyen foglalkozott, annak már látni lehetett várható karrierjéből az első csillagot. Sorra kapta az ösztöndíjakat. - Két esztendővel voltam idősebb nála. Nagynénje csak azzal a feltétellel egyezett bele a „nomád nyaralásba”, ha engem visz magával. Ügy gondolta, éppen Jenőhöz illő testőr vagyok. - Jenővel a mi kettőnk viszonyáról soha nem beszéltünk. Én úgy szerettem, mintha gyámolításra szoruló kisöcsém lett volna. Amint említettem, a Balaton körüljárásából semmi sem lett. Megszerette a homok- ban-heverést, a csöndet; barátságos vonzódással elfogadta azt a tudatot, hogy tőle egy bolhaugrásnyira, a fenyvesben kéznél vagyok. - Nem mert egyedül beúszni a tóba; ha erre kedve kerekedett, mindig magával hívott. így ment ez azóta, amióta beköltöztünk az öreg paraszt kunyhójába. Mintha díszlet, vagy pasztellkép lett volna a párás túlsó part, a tarajosodé víz, mindig ugyanazon a helyen Jenő; sőt én is rajta voltam a képen, aki figyeltem mindezeket a csendességben és a mozdulatlanságban. - Az elkeseredett nagynéni, aki az ő megrögzött módszereivel Jenőt nevelte, és a többi ismerőseink mind felszívódtak ama élők közé, akikkel csak integető viszonyba kerülhettünk amíg a vonat elvillant a szőlőhegy lábánál. Ha nem is fogalmaztuk meg verbálisán, bennünk élt, hogy csak annyi történhetik velünk, mint a fenyőkkel, mint a kagylókkal, amelyek a felmelegedett sekélyes homokjában aludtak, mint a pókokkal, amelyek hálójukkal összeszálazták a fenyvest. Ebbe a festett túlsó partba, a giccsesen tarajosodó vízbe, a homokosba, Jenő szemébe - de az enyémbe is - belépett egy fürdőtrikós eleven lány. Rajta volt a legújabb fürdődivat; lábán fürdőcipő. A szanatórium felől ráérősen igyekezett a vízparton V. felé. Felbukkanása olyan hirtelen és váratlan volt, hogy semmire sem tudtunk gondolni. Lehetett ő fizetett divathölgy egy svéd fürdőről, vagy világgá ment királylány, vagy egy nagypénzű vén kappan szeretője. Akárki lehetett messzi, forgalmas városokból. Azt is megfigyelhettem, hogy Jenő a hátáról a hasára fordult, és azonmód megmerevedett. Tele lett a szeme lánnyal, meg káprázattal. Nem szólt egy szót se, csak bámult. A lány nagyon diszkréten elmosolyodott; jól eshetett neki az elemi erejű rácsodálkozás. - Jenőt a mosoly sem bátorította. Nem mozdult az istennek se. A lány egy-két lépéssel már elhagyta, aztán visszafordult, megkérdezte, hogy messze van-e még az őrház.- Arra van - inti az irányt hasonfekve. - Nincs messze, van feljárója is. A lány biccentett és cirkált tovább a parton. Jenő szeme majdnem kiugrott utána, de nem mozdult. A lány elért az őrházhoz vezető ösvényig, és eltűnt a fiatal fenyőfák között. Azzal menteni ki Jenőhöz, hogy nagyon összeszidom.- Láttad? Azt hittem, hogy tóból kelt tündér. De az őrház után érdeklődött.- Ütődött tökalsó vagy! 199
