Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Molnár József: Nyári fehér felhők (elbeszélés)
Jenő a nagy lángolásából összehúzódott mint a csiga, amelynek tapogatójához értek. Odamentem a víz mellé, ahol a lány állott, és odahívtam magamhoz. Arról a helyről jól lehetett látni az őrház piros cserepeit a fenyőcsúcsok fölött.- Nem tudhatta, hogy éppen az az őrház .. .- Ebben igazad lehet. De ha öt mérföldnyire van az őrház, akkor is felkészül az ember, és nem marad úgy a hasán, mint aki sóbálvánnyá merevedett. - Esténkint elalvás előtt esengsz kalandért, amikor pedig tálcán kínálják, akkor hadonászol hason- fekve: arra ... arra. Azzal szakított félbe: úgyis erre jön majd vissza. Ezt úgy mondta, mintha ő erre a valószínűségre már szilárdan elhatározott volna valamit. - Az nem biztos, - ráztam a fejem; lehet, hogy tovább igyekszik V. felé. - De Jenő megint leintett, átküldött a fenyves sínek felé eső oldalára: lessem, hogy nem a töltés mellett indul-e visszafelé. Az volt az érzésem, inkább csak magára akart maradni. Körülbelül annyi idő múltán, amíg egy rántotta-vacsora elkészül, észrevettem, hogy az őrházból a lány a gyalogösvényt választotta a vízpart felé. Siettem vissza a helyemre. Nincs semmi baj - örvendeztem: a lány a szanatórium felé tartott. Amikor Jenő ezt észrevette, megremegett izgalmában. A gyenge hátáról olvastam le, hogy szenved. Legszívesebben most is elengedte volna a lányt maga mellett, de tudta azt, hogy figyelem a tisztásról. Amikor felállt, láttam, hogy mennyire kétségbeesett. Bátortalanul indult meg a lány elé, és esetlenül hajlott meg előtte. A lány mosolygott; elindultak a víz mellett a szanatórium felé. Jenő huszonkét éves lehetett akkor; a lányt valamivel többnek néztem. Jenő a kezével nem tudott mit csinálni; szánalmasan járatta őket. A káptalani lejárón túl megunták a partot, betértek a fenyves ösvényére, és ezzel el is tűntek szemem elől. Persze, nem tudtam kivárni, hírszerzésre felsiettem az őrházba. Az őr nem volt otthon, a feleségével - akitől a tejet hordjuk - szerettem huzakodni. Az asszony erős- csontú, kúnképű, vastaghangú; Jenő a melléig sem ért neki. Ha alkalom volt rá, igyekeztem megtapogatni a derekát, de minden mellékgondolat nélkül. Házigazdánktól hallottam, hogy a nyaralók hasonló figyelmességeit nem veszi rossznéven. - Ez alkalommal nem fogadott barátságosan. Minden pillanatban hazaérhet az ura, aztán megint kész a veszekedés. A nagyobbik marhaőrző gyerekkel is gyanúba vette már a bolond. Ahogy nyúlok feléje, eltolja kezem. Menjek a fenébe. Olyan kisasszony illik hozzám, mint aki tőle nemrég elment. Láttam-e? Mondom, hogy láttam jönni-menni egy fürdő- trikóst a parton. Itt volt magánál?- Itt.- Mit akart?- Tejfölt rendelt holnapra. Másfél litert - teszi hozzá — mert sok vendéget várnak megint.- Hogy hívják? - Az asszony nem tudta. A Mihályiék villájából való. A múlt héten rántani való csibét vitt.- Szóval már járt magánál ez a lány? Az őr felesége nem értette, hogy mi van ezen vidulni való. De ezt nem magyarázhattam meg. Visszamentem pokrócomra, és vigyorognom kellett, ha arra gondoltam, hogy a lány ismerte a járást az őrházba. Persze, megtetszhetett neki Jenő. Dicsértem magamban: derék lány lehet. Esze is van; a maga módján Jenőnél is okosabb. Mihályiék tejfölrendelésre küldhették volna olyan babuskát is, aki tolakodást eleve elutasító, szigorú arccal lépegetett volna el Jenő előtt. Olyan is jöhetett volna, aki szeret már valakit, és fütyült volna Jenőre, meg a világ összes amorózójára. - Megfogadtam, ha megbarátkozik Jenővel, faragok neki majd valamit. 200