Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Molnár József: Nyári fehér felhők (elbeszélés)

Jenő a nagy lángolásából összehúzódott mint a csiga, amelynek tapogatójához értek. Odamentem a víz mellé, ahol a lány állott, és odahívtam magamhoz. Arról a helyről jól lehetett látni az őrház piros cserepeit a fenyőcsúcsok fölött.- Nem tudhatta, hogy éppen az az őrház .. .- Ebben igazad lehet. De ha öt mérföldnyire van az őrház, akkor is felkészül az ember, és nem marad úgy a hasán, mint aki sóbálvánnyá merevedett. - Esténkint elalvás előtt esengsz kalandért, amikor pedig tálcán kínálják, akkor hadonászol hason- fekve: arra ... arra. Azzal szakított félbe: úgyis erre jön majd vissza. Ezt úgy mondta, mintha ő erre a valószínűségre már szilárdan elhatározott volna valamit. - Az nem biztos, - ráztam a fejem; lehet, hogy tovább igyekszik V. felé. - De Jenő megint leintett, átküldött a fenyves sínek felé eső oldalára: lessem, hogy nem a töltés mellett indul-e visszafelé. Az volt az érzésem, inkább csak magára akart maradni. Körülbelül annyi idő múltán, amíg egy rántotta-vacsora elkészül, észrevettem, hogy az őrházból a lány a gyalogösvényt választotta a vízpart felé. Siettem vissza a helyemre. Nincs semmi baj - örvendeztem: a lány a szanatórium felé tartott. Amikor Jenő ezt észrevette, megremegett izgalmában. A gyenge hátáról olvastam le, hogy szenved. Leg­szívesebben most is elengedte volna a lányt maga mellett, de tudta azt, hogy figyelem a tisztásról. Amikor felállt, láttam, hogy mennyire kétségbeesett. Bátortalanul indult meg a lány elé, és esetlenül hajlott meg előtte. A lány mosolygott; elindultak a víz mellett a szanatórium felé. Jenő huszonkét éves lehetett akkor; a lányt valamivel több­nek néztem. Jenő a kezével nem tudott mit csinálni; szánalmasan járatta őket. A káp­talani lejárón túl megunták a partot, betértek a fenyves ösvényére, és ezzel el is tűntek szemem elől. Persze, nem tudtam kivárni, hírszerzésre felsiettem az őrházba. Az őr nem volt otthon, a feleségével - akitől a tejet hordjuk - szerettem huzakodni. Az asszony erős- csontú, kúnképű, vastaghangú; Jenő a melléig sem ért neki. Ha alkalom volt rá, igye­keztem megtapogatni a derekát, de minden mellékgondolat nélkül. Házigazdánktól hallottam, hogy a nyaralók hasonló figyelmességeit nem veszi rossznéven. - Ez alka­lommal nem fogadott barátságosan. Minden pillanatban hazaérhet az ura, aztán megint kész a veszekedés. A nagyobbik marhaőrző gyerekkel is gyanúba vette már a bolond. Ahogy nyúlok feléje, eltolja kezem. Menjek a fenébe. Olyan kisasszony illik hozzám, mint aki tőle nemrég elment. Láttam-e? Mondom, hogy láttam jönni-menni egy fürdő- trikóst a parton. Itt volt magánál?- Itt.- Mit akart?- Tejfölt rendelt holnapra. Másfél litert - teszi hozzá — mert sok vendéget vár­nak megint.- Hogy hívják? - Az asszony nem tudta. A Mihályiék villájából való. A múlt héten rántani való csibét vitt.- Szóval már járt magánál ez a lány? Az őr felesége nem értette, hogy mi van ezen vidulni való. De ezt nem magyaráz­hattam meg. Visszamentem pokrócomra, és vigyorognom kellett, ha arra gondoltam, hogy a lány ismerte a járást az őrházba. Persze, megtetszhetett neki Jenő. Dicsértem magam­ban: derék lány lehet. Esze is van; a maga módján Jenőnél is okosabb. Mihályiék tejföl­rendelésre küldhették volna olyan babuskát is, aki tolakodást eleve elutasító, szigorú arccal lépegetett volna el Jenő előtt. Olyan is jöhetett volna, aki szeret már valakit, és fütyült volna Jenőre, meg a világ összes amorózójára. - Megfogadtam, ha megbarát­kozik Jenővel, faragok neki majd valamit. 200

Next

/
Oldalképek
Tartalom