Életünk, 1972 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - Morvay Gula: Utolsó találkozás (elbeszélés)
MORVAY GYULA Utolsó találkozás Szombatra esett az a nap, a 'kisváros kétszer megszegett utcájában fényes ablakokkal, tiszta 'falakkal állt az iskola; az utca túlsó oldalán megmaradt vén agaosfák bóbiskoltak: törzsük mintha faszénné vált volna, ágaik, mint a ihektikás öregasszony iijjai, ijedten kaptak a kék levegőbe. Tegnap rozsot hordtak a határiból, a fák ágai megfé- ftülltéik a igabonláskocsi oldalét, a nyafldkrtt szálék egy darabig ló'báíládztbalk az ágakon,, míg az utcába csapódó ínyári és forró szél le nem verte őket. Kemence bácsi, a pedellus, (felkelt a konyhájába állított'díványról, elsújtotta ősz bajuszát, egymás után megnézte a „fiúkat”; homály ült a szemén, [néha lebegés szaladt el előtte, és egy kis víz mindig leöntötte amúgy még messzire látó. szemlét. Az asztalra állított sörösüveget nézte: töltlhet-e, bányán vannak a régi (fiúk? A maradékot kitöltötte, felemelte poharát. „Egészségükre, fiúk!”; körbe zagyvába sörét, kiitta, ikrákogott, s intett, hogy csak menjenek, minden elő van készítve. A lépcsővel szemben, a falon az Ereclhüeiont mutató (kép állt; a görög istennők hegyes, erős és megkívánós, valamint meleg melléről hidegen hüllőit le a fátyol, így faragta a szobrász. A landsiknechték sZétveüett lábbal álltak, felhaslított nadrágjukban feszítettek, pödrött bajuszuk, rőt szakálluk égett a képen; halaperdájufcat lábfejüktől bálra, oldalit tartották, a igerendafadú házon forgács himbálódzott. A maroknyi csoport tagjai egymást nézték: milyenek lettek, milyen lehetek én? Külön-külön megnézték egymást, de csak úgy oldalvást vágott egymásra a szemük. „Jönnek még? Hol vannak a többiek? Ennyi nem elég!” - mondta a rőthajú, és megállt a lépcsőn, izzadt homlokát törölgebte, s megolvasta a csoportot. „Eddig tizenöt; tizenötöt látok. (Hányán is voltunk, iFeiíikóm?” — kérdezte a mellette megálló, szuszogó embertől. „Ötvenötén, Iha jól tudom. Ötvenötén. Ha jól számolom, ha jól emlékezem”. „Jól számoltad” - tette rá a szót a gereblyeemfoer; nyaka csuszorálko- dott nagyon bő, nagyon magas gallérjában; szűk és rövid volt a nadrágja, cipője orra hegyes volt. „El akarja hitetni, hogy ilyen hegyes a lábáfeje; egy nadrágot már csináltathatott volna; éhben érettségizett, ebben ment az esküvőre; akikor, meg most vette ki a szekrényből” - gondolta iDönci, akit később Daginak hívták az osztályban. Még egy kép volt az egyik osztály mellett a (falon. „No persze, no persze,. Nauzikáá, amint fon, Odüsszeüszt várja, és fütyül a kérők szánalmas hadára. Ahogyan „Csőrös” tanár úr magyarázta — nevetett a tálí-pasli ember. - Emlékeztek, fiúk? Bejött Csőrös, bal kezét hátra .tette, jobbjával stuccolt bajuszát simogatta >- nem pödörhette -, elsétált a falig, onnan vissza, kilenc lés fél diaptriás volt a szemüvege. . .” „Kilenc és feles, te átok, te! Honnan tudod? Van ilyen szemüveg?” - kakaskodott mellette a „szépfürtű” (Pali, ákiit ,csak úgy hívták, (hogy „fogai sövénye közül eregeti a szókat”. „Szárnyas igéket” - tette hozzá a rőthajú. „És Csőrös áhítatoisam potyogta tta maga elé a szókat, hoigy Nauzikáá - mindig két áá-val kéllett mondani — tfon, és hűségesen várja férjét.- -Csőrös felkapta fejét, a 99
