Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Pósfai H. János: Az ég tiszta volt (elbeszélés)
tudni, tényleg oda gurítaná-e? Az is lehet, hogy félreértené a mozdulatot. Sürgetésnek fogná fel, esetleg megtorlás j'árna énte, levonna egy-fcét percet a szabadidőből a türelmetlenségért. Várni ikell tehát, amíg a többiek is elkészülnek. Tekintete köbbe futotta a falakat. Sárga foltnak látszott az egész, amint rávetődtek a nap sugarai. Furcsa alakú udvar volt a sétáltató. Ha felnézett, a tiszta eget látta. Ebből az udvaribál mindig tisztának látszott az ég. Naponta félórákat sétáltak a hatszögletű íudrvarom. KöTbe-körbe mentek a tenyérnyi helyen, szoroson egymás után. Mire befejezték, elfáradt. Jobban elfáradt, mintha odakint kilométereket gyalogolt válna. Bohutnelk felnézett az égre. Fehér pamacs úszott a messzeségben. Kényelmes vonulása idegesítette. A falait nézte, mintha azt latolgatta volna, milyen egyszerű lenne átlendülni riajta. Könnyűnek érezte magát, szinte meg merte volna kockáztatni, hogy átugorja. Csakhogy a falion túl újabb akadály várna irá. A külső udvart még magasabb falak zárják körül. Bohunek tudta ezt, sőt azt is, hogy a külső falat kívülről a víz mossa. A folyó újáhb akadály. Hülyeség gondolni is rá. Másfél év alatt (egyetlen egyszer sem fordult meg a fejében a szökés gondolata. Bezárult a kör, amikor ide hozták. Megszólalt ia síp: beteljesedett illúzió. Istenein, milyen szép is a viliág. Gyorsan felsorakoztak. Aktív figyelem, engedelmesség lett a tizeinkét ember. Mozdulatlanül várták a jelt, a tizedes intését, amely engedélyt ad a játék megkezdéséhez. De nem. Előbb még néhány atyai tanács. Kétdiárom mondat a nagy és kegyes ajándékról, tudják, érezzék, hogy kivételes örömüknek ára van. Semmi sincs ingyen, itt mindennék .nagyobb az értéke, mint a falakon kívül. Végre repült a (labda. Felszállt, lehuppant. Felröppent, kinézett a falakon túlra, majd visszazuhant a hatszögletű .udvar mélyére, a fcopaszíejű, féhiártestű férfiak nyújtózó 'kezei közé. Bohumck arca kipirult. Elszállt ifjúsága tőrt .vissza hozzá, .nehezére esett megállni, hogy bele ne rúgjon a labdába, mint hajdan, amikor tapsorkán kísérte mozdulatait a zöld gyepen. Rákerült a nyitás. Két maróidra fogta a lábdát, amely könnyű volt, akár az ajándék óra, amelynek egy része máris elszállt, semmivé lett. Bohunek a vonalra állt, testével kissé előre lendült, s jobb .tanyéréllel megütötte a lábdát. Az volt még csak a szép, ahogyan elpattant a labda. El, messzire, a fejek fölé, át a tömör falakon, s valahol eltűnt a szemük elől. A ihuppanását sem hallották odaátról.- Bolond — sízáladt ki a tizedes száján.- Megőrültél ? - kérdezték egyszerire többen is a kopaszok közül.- Nem .akartam. - felelte holtra sápadt arccal Bohunek. - Igazán nem akartam. Nem gondoltam, hogy átrepül a nehéz falakon. Alig ütöttem meg. Tizedes úr, elhiszi, hogy alig értem hozzá? Bohuneket nézte mind. Meg a kőfalat. Mintha azt remélték volna, hogy visszaszáll a labda.- Ki iketll menni érte - határozta el a tizedes.- Majd ón, tizedes úr - furakodott előre a kis Kovács és összeütötte meztelen bokáját.- Kimernie? Igazán kimernie? - kérdezte a tizedes és nevetett.- Ki hát. A többiek is nevették. A (kis Kovács furcsán, értetlenül nézett, majd ő is nevetni kezdett. Mindenki derült.- Tudja miit, Kovács? Majd inkább kimegyek én - mondta a másik őr.- Én meg addig foglalkozom velük - felelte rá a tizedes. Sorba állták, majd lassú futással elindultak körbe. Jött az őr, hozta a kulcsot. Hallani lehetett, amint .elfordítja a zárban. A vasajtó nyikorogva kitárult, s az őr kilépett a külső udvarra. A kopaszok nem álltak meg, csak futottak enyhe tempóban. A lábuk alatt keskeny ösvény fényiett, kemény évek alatt koptatták a kavicsos udvaron. 509
