Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - Kósa Csaba: Szeszélyes nyárutó (elbeszélés)
nét, szüntesse be méltatlan vádjait, s próbáljon csaík meg visszagondolni az elmúlt időkre: látott-e engem vasalatlan nadrágban, piszokcsikos fehér ingben, avagy zsírfioltos, gyűrött nyakkendőivel. Nem, mondtam, most sem tehetem meg, hogy kifcérdelt nadrágban, sáros cipőivel vágjak neki a városnak, s főképp mutatkozzam munkahelyemen. Az özvegy szerint távozásra, sürgős távozásra dl inélkülli nadrág, sárcsomós lábbeli is megteszi, gondoskodtam volna rendbehozatalukról a felmondás óta eltelt hosz- szú(!) időben.- Már elnézést, de ebben a kérdésiben nem engedhetek!- Engem nem érdekelnek a piszkos ruhaügyei! - sivallkodott Kovátzné. - Engem egyedül az érdekel, hogy mindössze tizennégy perce maradt! Tizennégy perc, figyelmeztetem! Bánja is ő, ha addig kivasalom a pantallóimat (a nadrág szót ő soha ki nem ejtette a száján), vasaljam csak, persze a saját vasalómmal, és tőle fényesre síuvickolhatom ormótlan lábbelimet (a cipő szótól szintén idegenkedett), de természetesen a saját tisztító felszerelésemmel. A tizennégy percet, s ennek hangot is adtam, kevésnek talailtam.- Még sok is! — sürgetett az özvegy.- Nehéz lesz megegyeznünk - véltem. Az özvegy elvörösödött, aztán elsápadt. A gyors véreseiét vad toporzékolás követte, majd, mintha titkos készülék irányítaná a távolból, amely váratlanul csillapító utasítást küld, megfékezte és eredeti állapotába helyezte a levegőiben táncoló végtagjait.- Höl a bőröndje? Majd ő becsomagol!- Köszönöm - feleltem udvariasan, bár éreztem, hogy sokkal inkább a kétségbeesés, mint az ‘őszinte segítőszándék készteti a szép cselekedetre. - És a nadrággal mi legyen? Kovátzné egészen elfeledkezett legnagyobb gondomról, de az is lelhet, hogy csupán tetette, mintha nem tudná, hogy távozásom fő akadályozója a ronggyá gyúródott barna terilénnadrág.- Kellemes fazonú, elegáns pantalló! - próbált megnyugtatni. Maradtam annál, hogy csak a vasaló segíthet rajta. Általában huszonhat éves koromra megtanultam, miszerint az egyik lemondás vonzza a másikat, valahol meg kell állni, ha kezdeni akarunk valamit az életben.- Ú, ne higgye! - utalt az özvegy a vasaló elengedhetetlennek tartott szerepére. - Így mintha elegánsabbnak tűnne... La vie est belle... Van benne valami franciás könnyedség. Még az öltözködés művészetére is rátért - szerinte egészen jelentéktelen apróságokon múlik -, ki sem néztem volna belőle, hogy egy nadrág ürügyén véleményt tud mondani ízlésről, divatról, erkölcsi kérdésekről. Szinte megsajnáltam - nem erőltettem tovább a dolgot. Egyébként is értékelni illett lelkes munkáját — én azt tartom az élet legnemesebb dolgának, ha megértik és méltányolják a munkát, végezze bár a legeslegkisebb beosztott. Az özvegy keze megállás nélkül járt, algondolkoztatónak találtam, hogy idős kora ellenére, adott helyzetben ilyen fürgének mutatkozik. Újra megerősítve láttam régi elméletemet, miszerint külső megjelenésiből senkit nem lehet megítélni. Felismerésem kézzelfogható bizonyítéka jóleső érzéssel töltött el: rágyújtottam, s míg az ingek, zoknik, alsógatyák (berepültek a felcsapott fedelű kofferba, a füstből előibodorodott a világi múlandóság témája.- Érdekes ez a bőrönd - jegyeztem meg az ágy széléről. - Tavaly még valósággal újnak látszott.- Emlékszem - sóhajtott Kovátzné. 487
