Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Thiery Árpád: Oroszlánok kora (elbeszélés)
valóságukban. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen is lesz az, amikor fölemeli a puskáját és szemből szembe rásüfci egy emberire, s akkor azt gondolta: „Meg kell majd előznöm, különben ő intéz el engem”. * Megérintette őket a harc izgalma. Az arcok fényleni kezdtek, a gyomrukban, amely egész kicsire összehúzódott, focróságot éreztek. A fegyvert szorosan markolták, a kezük belefehércdett. Egyiken-másikon leheletszerű rosszullét futott át, de ez csak néhány pillanat műve volt. Az első lövéseket a kastély kertjének szélénél kapták, kissé jobbról, a kukorica- táblából. A vonat visszatolatott. Wolfék ievágódtak a vasúti töltés oldalába.- Vadás'Zpuskával lőnek - állapította meg König.- Egy jó géppuskával két perc alatt kifüstölném a disznókat! - mondta Bencze dühösen, és. minden különösebb célzás nélkül a kukoricatáblára durrantott, ahol, az ellenséget sejtette. A kastély parkjának öreg tölgyei mögül odálátszott a sírhantszerű domb, amelynek közepén kálvária vezetett föl a kápolnához. Két oldalt tarlók, kései gabonatáblák sárgálltak. A dombon túl a lapályban elnyúltan, hosszú utcákkal húzódott a község. A dombon nagy volt a nyüzsgés. Kapák, vasvillák, puskák és ásók villogtak. Wolfék türelmetlenül hasaltak a töltés oldalában. Szerettek volna mielőbb tenni valamik a harc kimenetele érdekében, de legjobban a harc végét szerették volna már; körbejárni a zsákmányolt fegyvereket, a magasra tartott kézzel ácsorgó foglyokat, és elégedetten sóhajtozni, hogy micsoda harc volt ez, amit a proletárforradalomért vívtak. A ház éle mögül a távcsővel, amit az orvlövésztől zsákmányoltak, alaposan megnézték a dombot, a szőlőhegyet, a lejtőket. Egymás kezébe adták a távcsövet. Ebből a magasságból mindent jól kivettek, még az arcokat is. A dombon körülbelül kétszázan lehettek. Szammelláthatóan a vasútvonalra és az országúira összpontosítottak, onnan várták a támadást. A gaíbomaföldeklbe vájt védőállások íve is ezt igazolta. Az országút felől hamarosan megjelent a vöröskatonák negyven főnyi csoportjának elvékonyodott rajlánca. Innen látszott, hogy milyen kevesen vannak. A kastély felől Both századosék is előrenyomultak körülbelül százötven métert. Ekkor a katonák közül kivált egy bőrruhás alak, és el indult egyedül a domb felé. Wolf a Ibőrruíhás alakban megdöbbenve ismerte fel a futárt. Izgatott kiáltozás hallatszott, a vöröskatonák közül valaki felugrott, hogy a bőrruhás után ered, de visszarántották. Wolf távcsöve a századost kereste, meg is találta hamarosan. Az arca innen nézve osontkemény volt. A futár távolodó mozgására összpontosított, aki vissza se nézett, csak ment előre a tarlón, fegyver nélkül, egyenesen, emelt fővel, majd a domb és Both századosék között félúton megállt. Levette sapkáját, szemeit az égre emelte, mintha kék égi zeniét hallgatott volna. Állt, mint a szobor, nem megalázkodva, de nem is harciasán, inkább feladva a további küzdelmet, aztán a dombon összesereglett vasvillák, ásók és kapák felé fordult. Csönd volt a tájon. Várakozó, nyugtalan csönd, csak a futár mély, tiszta hangja hallatszott megbocsájtó türelemmel.- Lőjijetdk hát! Lövés dördült. Wolf nem tudta megállapítani, hogy elölről vagy hátulról lőttek-e, csak azt látta, hogy a futár hosszában elzuhan, és ott marad mozdulatlanul a tarló közepén.- Mi történt? - vette ki Bencze Wolf kezéből a távcsövet, és <a szeméhez illesztette. - A szentségit! Lelőtték a futárunkat! De mi az istent keresett ott? . .
