Életünk, 1971 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Morvay Gyula: Gyémántszipka (elbeszélés)
szi; hajnali négykor-ötkor le k/ell tennem a szerszámot, (hétikor meg munkába indulok.'* - Savuro visszament, a tóidért nyúlt - a levegőibe markolt. Elihidegült a szája, megállt a kieze, mellében rviallamí összemarkolta szívét. Az ijedtsióg, almíely gyomrába mart, elzöldítefete a szóba levegőjét, élőre ifeketévé tette a hiaíjnjalt. Ez az éjjel kereséssel telt el; a (szomszédok, vendégek llagyimiiettefk, szétcsapták 'kezüket, dehogy is vitték dl a tollat, az nem az öviek, az a gyereké, nekik nem kéll, gyerektől csak nem lopnak, száradjon el a kezük száma, (ha náluk van, íéldilhelődtek az agyiból, kirángatták a fiókokat, kicsapták a szekrény ajtaját.- No? Ugye, hogy tiszta a kezem? Uigye, hogy? Ki vitte el, ki vitte 'dl? Tolvaj vitte el, más nem. Savuro végig bodotta az utcát, az udvarokon a dög kutyákkal viaskodott, az egész utca felkelt: ki hanesérikodiik végiig a soron, miért nem lehet alvása az embernek? Miféle tollat keres valaki? Tollat, a vánkos okiban, dunyhákban ? Eggyel több félbolond, akiknek azt sem lehet mondani: „Hidd el, bolond, ég a Duna”, mivel az öreg Gerecs hajón dolgozott, aztán (kikötőben zsákolt, látta, amint a Dunára ömlött olaj feketén ég, pirosán szalad a lángnyelv a vizen; égett a Duna. Bong az ágyból kiáltott az ablakra, hogy Savuro menjen haza, reggel munkába megy, nem tudja? Nem, nem látta a tollat, álljon tovább! - Keserű volt a hajnal, az ébredés, a nap, mint a Rossz magja. A gyerek lefogyott, a toliról álmodott; meg sem mutathatta az osztályban, Szenfca kislánynak nem adhatja a kezébe, hogy írjon vele. Pedig ezt takargatta magában. Két hónapja, hogy 'kabátja alatt elvitte a kis Szankának a gatyás galambot, (letette az asztalra, nevetett, rámutatott a galamb gránátpiros szemére.- Szenika. Kiesett a fészekből, felvettem, minden nap felmentem a padlásra, megetettem, megitattam a tubit. Aztán megtanítottam jármi, repülni, meg cukrúzni.- Cukrúzni magától tud a galamb, fiacskám! Szenika boldog volt; az iskolában, az udvar kerítésénél megsúghatta kiét barátnőjének: „Savuro a szeretőim.” „Gyűrűt adott?” „Galambot hozott; iá galamb a szeretőit ajándéka.” - Meghasadt az ég, az erdők felől szél szállingózott, a fák törzse az egészségtől, az örömtől fényes volt, az emberek néfeiindultak az útiaknak, ia miunka mellé álltak, a szerszámnyelekkel zörögtek. Az első nap volt a legkeservesebb, de a tizenegyedik már égette Savurot a toll miatt. A brigád tagjait keresztüli röntgenezte, a másik falu munkásaitól is kérdezősködött, megjegyezte: ki, mit mondott, kereste az igazságot, nem beszél-e félre valaki? A számok, szavak, vonalak világa háborúit, annak vége, és nem is tudja, hogyan lesz újra öröme, hiszen minden élförmedt körülötte. Délben a ímessze-gyár fújt, letették a szerszámot, ebédeltek, utána hosszan ültek. Mindenki rágyújtott, csák Savuro nem. Meg Beng. Máskor is kért egy slulklbot Bengtől, fél cigarettával adta vissza, most is kért, de Bong:- Abbahagytam. Nem tudom, meddig dolgozom, az asszony nem engedi. Az a húsz fillér is kell. Kínálj meg te!- liyen állapotban? A kórházban kellene lennem, minden a gyomromra ment, nem is a szivemre. A gyomromra. Most már nem tudók aludni, nem tudok enni, nem tudok inni, nem tudok dohányozni, nem tudók ölelni. Semmit sem tudok. Dolgozni ise tudok. Addig ránéztem munkámra, láttam, mit, hogyan, mennyit ás ki az ásóim, mennyit hajít a lapátom, most - semmi, mivel úgy érzem, mellettem, mögöttem áll a végem.- Fene rossz a kedved. Csak dzsamázd a vákert, csak dolgozz; ha a földre lógatod a fejed, még pénzed is kevesebb lesz. A gyéreik hiába várta a számokat és a szavakat a tolifoóil; az a világ elszállt, mint ősszel a füst az almafák között, almikor lekvárt főznek a szőlőkben. 111
