Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Pósfai H. János: Találkozások (elbeszélés)
PÓSFAI H. JÁNOS Találkozások 1934. A major a faluihoz tartozott, mégis úgy tűnt, mintha a vízmosáson túl egészen más világ kezdődne. A parton büdösbürök, keserülapú, beléndek, disznótövis, ibúja papsajt és sárga (bögyű pipitér virított nyáron át. ősszel tele volt a föld apró, fekete magokkal. A szél elsodorta, befújta a repedésekbe, ott aztán újra sarjadt, iha megjött a tavasz. Keskeny út vezetett a majorba. Nyáron a por bokáig iért, ősszel sánbengercé változott, s amikor bejártak rajta a répaosírávail megrakott szekerek, félelmetes volt nézni is. Naponta többször is megjártuk ezt az utat. Negyedkiló cukorért, deka élesztőért, fél liter petróleumért, vagy két deci ecetért futottunk a fűszereshez. Élesztőt rendszerint a hét végén hozatott anyám, amikor sosstanglit sütött. Nevesehb ünnepen ha'bartkőttel egészült ki az ebéd.- Hé, merre bújkáltok? - kiábálta anyám. - Szaladjon valamelyikőtök a boltba. Itt a pénz, de ha elveszíted, szíjat hasítok a hátadból! Időbe telt, míg dőfcászálódtunk a buja rengetegből. Az volt a mi paradicsomunk. Jó nagy helyekről 'kitéptük a bürköt, laput: az lett a szoba. Bogáncsból készítettünk bútorzatot, cserépdarabkákfcal díszítettük a szobát, s a játékban úgy elringatóztunk, hogy félnapig elő se bújtunk a bozótból. S mikor kedvünk támadt, leszaladtunk a vízmosás lejtőjén, felmásztunk a fűzfákra s léhajtott ágaikon 'hintáztunk. Vagy beszöktünk laz ököristállóba, didergősen összebújtunk a lányokkal az illatos szénában. A házak alig nőttek ki a földből. Két bosszú sor szembenézett egymással, s mindjárt az istállók következtek, azokon túl a pajták, kocsiszínek, hidasok. A hatalmas udvar közepén állt a kút, ég-vizében lakott lidérc király, aki lehúzta magához a rossz gyerekeket. Az udvaron állt az urasági ólak hosszú sora is, az eleje éppen a mi konyhánk ajtajáig ért. Minden cselédnek volt egy parányi udvarrósze. Itt állt a favágító, a rőzse- rakás, a tyűkkatroc. Kerítés nem jelölte a határokat, mégis mindenki tudta, meddig az övé. SzOba-hartmadkonyhás lakásban laktunk, amihez tartozott még egy parányi kamra, a padlásrósz, amely egyik tartógerendától a másikig terjedt. A létrát nappali a fal mellé támasztottuk, ne foglalja a helyét a tornácon. A padlásfeljáró a mi felünkre esett, azon járt fel a maga padlásinészélbe még két család. Olyankor mindig beszóltak az, édesanyámnak vagy valakinek, aki otthon volt, hogy felmehetnek-e a padlásra, oda támaszthatják-e a létrát. A padlásgerendákon lógott a sók aggatott kuk)orica. Búza-, rozs-, árpakupacok sorakoztak, mindegyik megjelölve, nehogy a szomszéd hoz- zányúljon. A macskák persze nem nagyon válogatják meg a kupacokat, hol az egyikin
