Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Dévény Iván: Két születésnap
zeti vonásaival, Izsó Miklós szobrász és a szecessziós építész Lechner Ödön munkásságával, a Monet-Pissarro-Sisley triumvirátussal tetőpontjára jutott (éss a pointilliz- mussal, Seurat és Signiac piktúrájával végső állomásához étkezett) impresszionizmusnak .a művészettörténetben elfoglalt helyével foglalkoznak a könyv leglényegesebb passzusai. A kötet nagy vihart kavart; sokakat megbotránkoztatott az a kemény kritika, amelyet Fülep néhány klasszikus festőnk fölött gyakorolt. A könyvnek azok a sorai, amelyek Székely Bertalanról, Munkácsyról s más művészeinkről szólnak, lehet hogy a kelleténél szigorúbbak, az azonban bizonyos, hogy Fülep fejtegetései számos provinciális előítélettől, téves értékeléstől segítették megszabadítani művészeti közgondolkodásunkat. Fülep azok közé a művészeti íróink közé tartozik, akiktől sosem volt idegen a modern művészet világa. 1910-ben Rippl-Rónairól adott közre egy esszét A Ház^ban, 1918-ban a Nyugat-ban jelent meg egy szép írása a „Nyolcak” és az „aktivisták” körének markáns arculatú festőjéről: Tihanyi Lajosról. Az 1950 körüli esztendőkben Derkovits, Czóbel Béla, Borsos Miklós szobrász, Dómján József grafikus jelentősége mellett emelte fel szavát - nemegyszer az akkori dogmatikus kultúrpolitika ellenében. Csontváry Tivadar művészetének „kivételes értékeit is ő hirdeti a legnagyobb súllyal a magyar művészettörténészek között. . . Fülep Lajos szerint Csontváry festészete korán túlemelfcedő, egyetemes jelentőségű..(Németh Lajos). írásai, megnyilatkozásai - régebben is, újabban is - gyakran ütköztek értetlenségbe, de ez Fülepet kevéssé zavarta, hiszen nagyon jól tudja: „Az új vélemények mindig gyanúsak, és rendszerint - minden más ok híján - csupán azért találkoznak ellentmondással, mert még nem váltak köbkincsefclké” (John Locke: „Értekezés az emberi értelemről”). 85. születésnapján olvasói, tisztelői, tanítványai szeretettel és megbecsüléssel köszöntik Fülep professzort, esztétikai és művészetböloseleti irodalmunknak - Lukács György mellett - legnagyobb élő egyéniségét. Barcsay Jenő „Barcsay kiállítása ma nyílt meg az Alkotásban. Nagyszerű művész, aki következetesen megy a maga útján. . . Összefogott formái árasztják magúkból az erőt.” A mártírhalált halt festő: Ámos Imre jegyezte be e szavakat naplójába, 1944 februárjában. A művész, akiről az idézett szavak szólanák, e napokban volt hetven esztendős. Az erdélyi származású Barcsay Jenő 1919 őszén került Budapestre. A főiskolán Vaszary János, majd három esztendeig Rudnay Gyula növendéke volt. „Örülök, hogy ennél a két mesternél tanultam” - olvassuk a művész - Székely Zoltán műtörténésznek adott - nyilatkozatában. Mindkét manuduktora kiváló művészpedagógus volt, de a főiskolás esztendők sok nyomorúságot tartogattak Barcsay számára: „Jól emlékszem egy karácsonyestre. Elhagyottak és éhesek voltunk. Az Bpreskerthez közel levő Mifces-palota, majd pedig a Vilma királynő úti Tisza-viila kapuján becsengettünk, s elmondtuk a portásnak, hogy szegény főiskolások vagyunk, éhesek vagyunk, adjanak valamit enni. Mindkét helyről elzavartak, nem adták semmit. Hazamentem; volt egy daráb féléves kenyerem, vízibe mártottam, hogy kissé megpuhuljon. Megettem és lefeküdtem.” Első munkái - így „A falu bolondja” (1923), az „Önarckép” (1925), a „Kisfiú” (1926), a „Kislány” (1927) - Rudnay hatását mutatják. A fiatal művész 1926- ban, majd 1929-30-han Párizsiban járt tanulmányúton; itt Cézanne, a „Fauve”-ok (Matisse, Rouault, Derain) és a kubisták (Braque, Picasso) munkái Agézik meg. A század elejének francia avantgarde művészete mellett a holland Mondrian puritán konstruktivizmusa volt a legdöntőbb esztétikai élmény számára. 90
