Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Dévény Iván: Két születésnap
1929’bca a Szentendrei Művészeik Társaságának tagja és a szentendrei művésztelep lakója lett. A Szentendrén dolgozó ifestő-kollógák közül különösen Paizs Goebel Jenővel tartott meleg barátságot. Barosay a nyári hónapokat több mint negyven év óta „a festők városá”-ban tölti; az izibégi és csobánkai dombok, a szentendrei templomtornyok, a szűk sikátorok, a iművésztelep épülete gyakori motívumai képeinek, rajzainak. A 30-as évékben művészetét már becsülni kezdte egy kis kör. Munkásságára Ly- fca Károly is felfigyelt; Lykának köszönhető, hogy Ernst Lajos galériatulajdonos 1936- ban megrendezte Barosay kiállítását, Lázár Bélánák, az Brnst-miúzeum művészeti tanácsadójának tiltakozása ellenére. 1936-ban a legtekintélyesebb magyar művészeti szemle, a Magyar Művészet terjedelmes tanulmányt közöl Barosay piktúrájáról Kállai Ernő tollából, 1942-ben pedig megjelenik Kassák „Vallomás tizenöt művészről” című könyve, amelynek egyik fejezete Barcsay Jenővel foglalkozik. A művészt a felszabadulás után a budapesti Képzőművészeti Főiskola anató- miatanárává nevezték ki. Az 1945-ös nagy történelmi fordulatot követően megélénkült, pezsgővé vált a magyar művészeti élet. Egyre-másra alakultak a művészeti társaságok; Barosay - Egry Józseffel, Márffy Ödönnel, Czóbel Bélával, Bokros Birman Dezsővel, Bálint Endrével, Konniss Dezsővel, Gadányi Jenővel s másokikal együtt - a „fauve”, nonfiguratív és szürrealista festőinket tömörítő „Európai Iskoládhoz csatlakozik. A szocialista realista mezt öltött teahnikolornaturalizmus éveiben (1949-1953) a kiállítási termékből, a művészeti folyóiratok oldalairól kiszorul az a Barcsay, akinek művészetével kapcsolatban Kállai Ernő „a népi valóság felé forduló szemléletről” beszélt, teljes joggal. A művész ez idő tájt rendkívül sokat rajzol; 1953-ban megjelenik „Művészeti Anatómiá”-ia, amelyet - néhány esztendő múlva - két továbhi könyv, az „Ember és drapéria” 61958) és a „Forma és tér” (1966) követ. Mindhárom kötet határainkon túl is nagy sikert arat, a „Művészeti Anatómiá”-t tankönyvként használják a világ számos festő-akadémiáján. A művészek alkotói tevékenységére, közérzetére bénítóan ható előítéleték és adminisztratív korlátozások oldódása lehetővé teszi, hogy 1957-ben nagyszabású Bar- csay-^táfllat nyíljon a Nemzeti Szalonban. Tájképek, utcarészletek, figurális kompozíciók, csendéletek, műtermi enteriőrök 'és mesteri rajzok gazdag sorozata volt látható ezen az emlékezetes kiállításon, amely nyilvánvalóvá tette, hogy Barcsay élő klasz- szikus művészeink egyike. A mester 1957 óta tevékenyen részt vesz művészeti életünkben. Az 1964-es Velencei Biennálén ő képviselte a magyar festészetet, de munkái Londonban („Twentieth Century Hungarian Art”, 1967), Essenben („Ungarische Kunst der Gegenwart”, 1968), az 1969-es nürnbergi biennálén („Konstruktive Kunst”) s más reprezentatív tárlatokon is általános elismerést vívták ki. Barcsay Jenő hetven éves, de pályája, életműve korántsem lezárt. „Nincsen számomra riasztóbb, mint az a festő, aki egyszer megtalált valamit és egész életében ismétli azt” - mondotta egy ízben a művész. Barcsay nem tartozik az önmagukat ismételgető, babérjaikon elégedetten pihenő festők közé - őt új és új művészi problémák foglalkoztatják ma is. Míg nem egy kortársánál az elernyedésnek, a művészi hanyatlásnak tüneteit vagyunk kénytelenek észlelni, addig Barcsay művészetének útja egyre feljebb, egyre magasabb ormok felé vezet. Igaza van Genthon Istvánnak, aki szerint „az elvonultam dolgozó Barcsay Jenő” olyan alkotó, akinek „művészete tisztelni való, boldogító, felemelő oélda.” DÉVÉNYI IVÁN 91
