Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - Tornyai Farkas: A pályva (elbeszélés)

kére festette a szőrömet, s a hátaimra fekete nyerget pingált. A festéstől tőgyemet sem kímélte meg. Mit telhettem y-ollma? Arira gondoltam, imagát mocskolja, ki védtelent gya- láz, s tűrtem. Szerény vigasz volt számomra, hogy nehezein boldogult. Sokáig kuksoltam a konyhában, a zöldruhás ágyában hortyogott, .amikor lépések közeledtek. A sza- igok mindig gyengéim voltak, sötétben is megéreztem, hogy a fiatal vadász érkezett. A többi már csak azt bizonyítja, hogy pányvánk nélkül nem élhetünk. Amikor a fiatal vadász kivezetett az erdő szélére, és leszedte rólam a kötőiét, megrettentem. Rémisztő szagokkal és ijesztő neszekkel volt tőle ,az erdő. A szarvasok, a viperák és a vaddisiznók világa nem az enyém. Ha valaha az lőhetett, ma már pusztulásomat lelném benne. Gyámoltalanul reszkettek lábaim, és mindennél jobban hiányzott a pányvám. Előttem erdő, mögöttem ólak. Amikor a fiatal vadász elment, visszaügattem a kastélyhoz. Valamennyit még aludtam is az Idősebb vadász ébredéséig.

A többi már gyorsan lepergett. Felült biciklijére a zöldruhás, és megindult velem az erdő sűrűje felé. Ahogyan a pezsgőgyáros azt meghagyta. Én azonban ekkor már tudtam, nem a pányva a jó vagy a -rossz, hanem alku a végét a kezében tartja. Megvetettem lábaimat, s a zöldruhás hangos puffanással esett a porba. Hosszú métereken keresztül vonszolt, ütlegelt, de nem tágítottam. Mély árok maradt utánam az út porában, a vadásznak minden lépésért keservesen meg kell küzdenie. Már arra gondoltam, győzök. Ha ránkvlrrad, megmenekülök. Még az út harmadán sem jártunk, amikor megesett rajtam a szíve. Kenyeret vett elő tarisznyájából, megsózta, odakínálta. Én boldogtalan! Mint aki azért szégyenkezik, mert bocsánatát kérik: faltam a kenyeret és futottam az újább falatokért, pedig a nyál alig fért le a torkomon. Mindig került azonban elő új szelet a tarisznyából, s mire feleszméltem, az erdő közepén jártunk. A nagy, ijesztő csendességben rókaszagot vert fel a szellő, s néha ág reccsent. A zöldruhás ókkor leoldotta pányvámat, és azt mondta hizélgő szájjal, szabad vagyok. Fülelt, majd ismét azt mondta, legelhetek kedvemre.

Zsenge nyírhaj tások, ropogós fű és selymes pázsit közt válogathattam volna, de amikor magamra akart hagyni, balgaságomban utána futottam. Dühében akkorát ütött a fejemre, hogy megszédültem. Mire feleszmélek, nincs a zöldruhás sehol. Bizony keserves mekegésbe kezdek utánad, Asszonyom, ha abban a pillanatban meg nem érzem a lovak s az istálló szagát. Álom lenne? Dehogy. Már a kocsizörgés is hallatszott. Mint a'ki megmenekült, nagy ugrásokkal indultam feléjük, amikor az orvos felemelkedett az ülésről. Hatalmas villanást láttam, és felemelkedtem La fényességgel együtt. Az utolsó képem a vadász, amint a fa koronájában ülve, szájára tapasztott kézzel röhög. Fiidd el, Asszonyom, ezután már csak az vidított, hogy a hosszú utat olyan szarvasagancsok társaságában teli etem meg, amelyek közül csak egy is kecskenyá j aknái t öbbet ér.

Végső helyemül rendelője falát szánta nekem a pezsgőgyáros háziorvosa. Sokat vagyunk együtt meghitt kettesben. Én a díszhelyen, egy bekeretezett havasi gyopár és egy mély hangú falióra társaságában, ő az íróasztalánál. Ha nincsenek vendégek, elej- tőm kezébe vesz, és ogyes-egyedül nékem mondja el a „Pannónia vad bércei között” című történetet. Olyan megejtően beszél, annyi könyörgéssel a hangjában, hogy utóbb még én is elhiszem, nem fejős kecske, hanem muflonkos vagyok. A szarvaim legalább elhiszik. Amint elnézegetem őket az óraüvegben, nőnék, vastagodnak. Lehetséges volna, hogy az a másik történet a kecskéről nem egyéb rossz álomnál? Ha a pányvám nem hagyott volna el, mindenesetre könnyebben elidönthetnóm.

502