Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kádár Péter: Altatókúra (elbeszélés)
KÁDÁR PÉTER Altatókúra „Megyek. Lábaim alatt megcsúszik egy acéllemez. Csaknem elesem. Ez egy motortér fedele talán. A rave köziül itt-ott elővicsorog a zöld lakkozás. Így van mindig. Csak ott csúszik, ahol még nem győzött a rozsda. Érdekes, azokon a részeiken, ahol szinte lyukacsossá vált már az anyag, ahol beszakadástól kell tartani, cipőtalpam úgy tapad, hogy éles szögben is ál Ihatnék a domb oldalán. Nem is domb ez; messziről alig emelkedő lejtőnek látszik. Össszehányt abroncsok, lökhárítók, tetőik, ajtók, alvázak, kerekek, kitört, valk lámpatokok sivataga. Milyen vastagom lőhet a talaj fölött? Ugyanúgy nem tudom, mint első sarkkutatók a jégpáncélét. Megbecsülni is lehetetlen. Lábaim sajognak, térdben kezdődött, a csontok találkozásainál, majd a combom tövébe, bokám, lábfejem minden kis ízébe átsugárzik. (Kezdetben még szerettem volna, íha valaki a nevemen szólít. Nem. Nem erről van szó. Egyszerűen azt szerettem volna, ha hallok egy hangot, egy emberét. Elég szánnivaló dolog; megyek, várom a hangot, s a hang ott van a fülemben, hangosan, tagoltan, érthetően mondja, hogy: „Gert! Gert Ernő!” Az egészet csak akartam. Hamis. Tudom, nincs sóik értdlime. Vannak, akiket megőrjítenék az ilyen hallucinációk. Bár a legtöbb ember nem is hallucinál, csak bebeszéli. Később bármilyen hanggal megelégedtem volna. Egy kutyáéval, egy verébével, egy szöcskéével. Semmi.. . Néhány percig fütyörésztem. Csak, hagy halljak valamit. Torkom kiszáradt, nyálam elfogyott. Már a szám osücsörítése sem sikerült úgy, ahogy akartam. Így értem ide. Roncsok fölött jöttem idáig, s néha még gondolkodom ugyan, mikor léptem ebbe a világba, de sehogy sem tudtam rájönni, ezért nem törődtem vele többet.) A lejtő meredekebb lesz. Négykézláb» ereszkedve kapaszkodom a roncsok nyílásaiba, melyek megdőlnek, széleseket hintáznak súlyom alatt, olykor úgy érzem, hogy a következő pillanatban átfordul és maga alá temet több mázsás tömegűik. Valami mégis hihetetlen biztonságot ad ezekkel a roncsokkal szemben, hiszen számolatlan idő óta haladok rajtuk előre. S mint ahogy egy percet sem töprengek azon, mit is terveztem oélomul, ugyanúgy nem akarom felmérni a kapaszkodóik veszélyeit sem. Kezeim, arcom, ruhám rég belepte a lemezeikből rámltapadt barnásvörös por. Nadrágom valamikor egy autó lökhárítóján reccsent el, térdemtől felfelé, végig, hogy a kihasadt háromtenyérnyi darab minden lépésnél másik térdemhez csapódjon, akadályozva mozgás közben. A lejtő meredékefob. A kúszás szöge olykor fantasztikussá válik. Ügy érzem, már nem is emelkedő ez, hanem egy roncsokból kirakott, hatalmas köralakú vájat, félelmetes óriáskerék, ahol a hátam alatt, a meredek mélyén is roncsok feküsznek, ugyanolyan ingatagon és mégis kiszakíthatatlanul belepréselve a többiékbe. Váratlanul, minden előzmény nélküli érék fel a csúcsra. És innen már látszik, hogy amit 503
