Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Maros Dénes: Levágott medvetalp (elbeszélés)
utálom a strigulázó nőhajihászó'kat, azoknak nem éri meg az egyetlen vonalka az ilyen ronda utat, azoknak mindegy, szőke, Ibama, nekem fontos minden fintorod, talán holnapig, talán csák ma délutánra, de addig fontos, fénykép ise kell, semmi, öreg koromban sem akarok csámcsogni a múltamon, gusztustalan, az izgat, milyen arcot vágsz, ha rád köszönök, semmit nem tudok rólad, kivel töltőd a délutánjaidat, de hívtál, nem érkezhetek rosszkor, restellném, magyarázkodni kéne, kínos, különösen, hogy nincs miért magyarázkodnunk, együtt utaztunk, megszólítottalak, vagy te nevettél rám, mindegy, gyönyörködtem a szemedben, hol fátyolosán barna, hol zöld fénnyel csillogott, Almásfüzitőnél néztük a rőt lángokat, az ablakhoz tapasztottuk homlokunkat, furcsa ábrákat rajzolva a párás ablakra ott maradt nyomunk az üvegen, telefirkáltuk az egész táblát. Erika gyönyörül írtam én, áthúztad és fölérajzol- tad csupa nagybetűvel nem, miért nem, kérdeztem, nem akarom, mit, semmit, de igen - mondtam, ezért jövök, ezért az igenért, mert gyönyörű lehet a melled, egy hete készülök hozzád, egy hete látom az arcod, pedig délutánonként nem kószálok egyedül, jár hozzám, akit a sofőr dicsért, bolondság nekem ennyit utazni érted, az erdő fái hülyén fekete vonalakat írnak az égre, elfutok mellettük és már a te falud látszik, sötét cseréptetővel az iskola, csak az az U alakú épület lehet, nem hiszem, hogy tévednék, pedig soha nem jártam erre még, végre ismét makadámút rázza a motort, az artézi kútnál asszonyok állnak, kezükben vödör, nem gondoltam a feltűnésre, mind utánam bámulnak, egy gyerek rám köszön, kilenc-tízéves didergő apróság, tanítványod lehet, Szevasz Öcsi, vajon behajthatok-e az iskoláig, szüntelenül fáról a motor, traktorok vágják föl az utat, Állami Általános Iskola, a táblát benőtte a vadszőlő, a címert jól célzó kölyök találhatta telibe, tenyérnyi folton iapattogzott a zománc, figyelnek a kocsmaajtöból, minden egy helyen: kocsma, iskola, szövetkezet, templom, csak téged nem látlak sehol, pedig hallhattad a motorzúgást, túráztattam a masinát, melyik ablak a tiéd, mi a csodát csinálsz, alszol vagy ilyenkor is tanítasz, merre menjek, tanterem, tanterem, lakás, soha ilyen sárosán nem állítottam !be nőhöz, csak a te szobád lehet ez, Erika, miért nem jösz elém, felelj mát a kopogásra, mégse toporoghatok itt estig.- Tessék - mondta dühösen Erika. Hiába volt az ákom-bákom felirat, a falubeliek még mindig a szövetkezeti irodát keresik nála.- Csókolom, sárosán, koszosán, de eljöttem. Nevetséges pillanat. Az asszony pirosra lobbant arca, a magasra nőtt fiú sárral pöttyözött bőrkabátja.- Nem tudom, jól tettem-e?- Hogy eljött? Olvasok, mint mindig.- Nem rejtett senkit az ágy alá?- Átfázott. Kávét főzzek vagy teát?- Senkit sem dugott el?- Kávé jó lesz?- Jó. Erika felugrott a heverőről, átsietett a konyhába. A küszöbön megbotlott, nevetve kapaszkodott az ajtóba. Látta, hogyan méri Végig a fiú, mintha faggatná.- Segítsek?- Á, dehogy. Felteszem a kotyogót. A szoba nélküle sivár volt. Nem a bútorok miatt. Széles heverő állt a fai mellett, tele hímzett párnákkal, a falon gyékényszőnyeg, muris figurák lógtak előtte.- Nézi, hogyan élek?- Illetlenség így bámészkodni.- Érdeklődésnek veszem. 35
