Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Vasvári István: Fodor József: Emberek és állomások
ben a kötetben is előforduló szatirikus, oktató ,.irodalmi levelek’ ’ epés gúnyolódása. „Sok küszködéssel és szorongással, visszahúzódással és nekilendüléssel, nemegyszer skrupulózus önlkontroilal verekszem magam végig az úton, melynek - úgy érzem - valahol a közepén tartóik, de már túl a nehezdbbjién” - nyilatkozta néhány évvel ezelőtt a költő. Az ön- elégedetlansóg az igényesek erénye. Nem vigasztalhatom a költőt azzal, hogy ami hátra van, az már könnyű lesz. Annyi bizonyos, hogy 'ezzel a kötetével a maga szívás, s kevésbé (Látványos, de megküz- dött módján továbblépett. A imár elért eredményeiket tovább gazdagította, belsőleg elmélyítette. S a már említett parabola-szerű versekkel pedig új csapást nyitott önmaga ellőtt, s egyben bekapcsoló dott imái költészetünknek egy, az élőbeszédhez közelebb álló, korholó hangú, de friss áramlatába. MARAFKÓ LÁSZLÓ Fodor József: Emberek és állomások Emberek és állomások - 1937-től csaknem 'napjainkig - ez Fodor József ön- élet-leírásánialk niemcsák címe, faanetn a feszült, változó világ arculatát állandóan újjá, mássá formáló erők sodrásában oseldkvő költők, írók, közéleti emberek tetteinek szeizmikus felmérése is. Színes, gazdag, áradó stílusa, ugyanakkor tömör, szűkre fogott, mindig a lényeget mutató kor- és emibarjdlleimzései - néhol szatirikus, tragikus, tragikomikus felhangokkal - egy nem mindennapi lelki- ismeret felelősségéről vallanak. Hitlert egy berlini nagygyűlés eksztázisában látja, hallja először, Goiebélsszel még a fasizmus ural ornraj utasa előtt állatvédelmi újságnál találkozik; ide a későbbi birodalmi propagandaminiszter - éppen cikket visz. Milyen állásfoglalás, hogy a torz törpe doktornak Heinét idézi, de még inkább Nietzsche Heinéről írott szavait: „A lírai költészetről a legmagasabb fogalmat Heinrich Heine jelenti nekem. Az 'évezredek minden birodalmában nem találok .az övéhez fogható édes és szenvedélyes zenét.” Itt jutunlk el áhhoz a jelentős költőhöz, íróhoz, aki pályakezdése - a Lihegő erdők versei - keltétől együtt merte vállalni a magyarságot a humanizmussal, hogy eljuthasson — nem kevés -sebtől, mellőzéstől .terhelten - -az emberi, szocialista világért inam szűnő küzdelemhez. Miemoárjánnk - mely az „Emlékek a .hőskorszakból” folytatása - minden sorával bizonyít: csak így lehet, így szabad igazit és igazat írni - az archimédeszi biztos pontról, a mindvégig vállalt világnézet, -sokszor vulkánikusán rengő, időlegesen bizonytalan talajáról is. Sok kortársat idéz; a másik oldalt, az ellenfelet embernek tekintve, megadja a tiszteletet a küzdőnek, a tehetségnek, a rátermettségnek, de emberi-társadalmi magatartását -bírálja, megkérdőjelezi, ha az övóévei ellentétes. Milyen árnyaltan, értő tapintattal szól a nagy költőnek, Szabó Lőrincnek a háború küszöbe előtti időleges tévedéseiről. „Lőrinc - írja - ha kacérkodott is a korabeli erőszak- politikával, mint költő . . . intakt maradt . .. Mindvégig szerettem benne, és minden kortársaim közül talán benne legjobban, a költőt; ha politikáját - aimieny- oyiben ez politikának volt nevezhető, de inkább szeszélynek - nem i-s tartottam 379
