Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - Kende Sándor: Idegenben (regényrészlet)

Apja a vállára emeli (hát, körülhordozza a nagy-szobában, forog a tükör előtt, még egyszer körbesétál vele - a fcétszárnyú, fehér ajtónál azonban legszívesebben már letenné. Megáll, fölnevet a fiára, csipkedi a combját, a gyerek visszaüti, fél percig ugyan még pofozkodnak, de már próbálkozik, hogyan szabaduljon. Látom rajta, szeretne átmenni a szobájába, leülni az íróasztalához, egyedül maradni végre, és hajnalig tépelődni, folytatni, amit két emelettel feljebb, a hivatali asztalnál abbahagyott.

Megcsókolom arcát, most, amíg a fia a vállán ül. Erre már Michele is közelebb merészkedik. Regina elengedi.

.. .A szobájában, mihelyt leül - dehogyis ül! - belehuppan a fotelba, hátraveti magát és a mennyezetet nézi -, azonnal a rádió gombjához nyúl. Bejöttem vele, elfogom a kezét, nem engedem bekapcsolni még.- Miohele-t megdobták az óvodában! - mondom. - Homokkal dobálóztak.

Nem érti. Kezünk még a rádiónál. Vár. Félek, hogy nevetséges vagyok.- Édesanyád azt akarja, vegyük ki az óvodából, a contessa is kiveszi az övét, nem jó az óvoda, homokkal dobálóznak a gyerekeik! És majd beszélni akar veled.- És?- És! És semmi!- Majd beszélek anyámmal.- Jó. Holnap telefonál.

A fotel karján ülök; - fejemet a vállához húzza, elengedte a rádiót.- Miért nem dobja vissza? Megdobták, hát visszadobja, és kész. Homokkal. Elvégre gyerek. ..

Hosszan néz, simogatja a halántékom:- Persze. . . - közben elkalandozik, máson jár az esze, majd ijedten visszatér: - Beszélek anyámmal! - nyúl a telefonért.- Nem lehet. Ma nem. Fogadásuk van.- Akkor holnap; helyes.

Fölállo'k. Túl közelről világít az asztaliilámpa.

Könnyebb mégis, ha visszaülök mellé, a karfára.- Nem jó. .. - mondom, sóhajtom, vagy csak rázom a fejem. - Jobb lett volna, ha egyáltalán nem adjuk óvodába. Minek? Mondd, akkor Regina tulajdonképp minek van itt, ha Michele az óvodában, Beppe az anyádéknál, én meg egész nap ezekben az óriási szobákban?!. . . Diana takarít helyettem, főz is helyettem, Regina itt van, mert a gyerekekre vigyázna helyettem, de még helyettem se teheti! És én se tehetek semmit, hiszen azért van mindenki, hogy én ne tegyék semmit! És a klinikára se járhatok, mert ugye, fiaim vannak, tehát otthon a helyem. A helyem, a helyem!. . . A Trasteverén nem volt Regina, nem volt Diana! Te az építkezésre indultál korán, én a klinikára!. . . Most azonban nem lehet, most semmit se lehet, most jól megy nekünk, most boldogok vagyunk, most csak te őrülhetsz ibele a hajszádba, énnekem csak helyem van itt, Regina mellett, Diana mellett, a telefon mellett; Iminek?!... Édesanyád majd telefonál, vagy te hívod föl holnap, és majd szépen megbeszélitek!

Nem bírok fölállni mellőle. Keze nyugtatóan matat a tarkómon, majd megszorítja a vállam, a hátamra nehezül, másik karja a combomon - s nem engedi, hogy elhúzódjak.

Egyetlenegyszer, régebben, megkérdeztem, haragszik-e, amiért annyiszor emlegetem a trasteverei első éveinket. - A klinikán szerettek, s így mondták: jó orvoska leszek, s a beteg gyerekek szót fogadtak nekem. . . este fáradtak voltunk, elmentünk vacsorázni, aztán megint egyedül voltunk.. . és nemcsak te terveztél, én is terveztem, tudod, emlékszel?. .. - Akkor, amikor egyetlenegyszer megkérdeztem: nem, nem haragudott, nem rázta a fejét, pontosan úgy fogott, szorosan, folytatás nélkül, moz