Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Pesti János: Országúton (elbeszélés)
Egyedül az ember nem állhat meg. Csaikhogy megtalálom-e - azt találjuk-e meg?! akire igazán szükség van. Hányán elrontják közülünk -az életüket! S éppen húsz óv körül. Valami ostoba, velünk született vagy közben fcialákult félelem kényszerít bennünket: férjhez menni, amíg nem késő. Egy-két -év, a többség rájön, mekkorát tévedett. Arra is, hogy később sem -lett volna későn. De a szokás újabb kompromisszumra késztet: ha már így -alakult, viseljük el. Nekem -éppen ehhez nincs kedvem. Mert a szokások - talán a Pi-Süi-epizód tanított m-eg - -egyáltalán nem -érdekelnek. Ezért vállalom, ezért vállalnám melletted a -másodhegedűs szerepét is. Csakhogy -igazán kellek-e...!?” Utasok jöttek, Gábor föláll, szórakozottan -fizet, a kijáratnál maga elé engedi a lányt. A motor hi-deg, járatnia kell, megeszik a maradék csokoládét. Siófokon furcsán hat most a Fogas, zárva a presszók, a borthara-pó. Lassan hajtanak, hópelyhek szikráznak a reflektorfényben, az eget szurkolják a csupasz fasor ágai.- Kerüljük -meg a Balatont! - Jaéri a lány, s összekuporo-diik az ülésen. Gábor bólint, mosolyogni próbál, -egyre több gázt ad a motornak. A kocsi falja a -kilométereket, a hallgatást, -a ki -nem mondott szavak százait. Ködbe vész a közeli tópart; arcukon villanó szembef-ények táncolnak, a lány szájában kesernyés szomorúság. Becsukja a szemét, bőrén érzi, hogy a férfi újra és újra őt nézi. Más most ez a fürkésző szempár, vagy csak képzelődik? Ennyesztő meleg fut végig az -erein, dobol a halántéka, körmét lassan a tenyerébe vájja. Olyan jó lenne most a férfihoz simulva beszélni . . .! Gábor -is hallgat, keze a kormányon. Bravúrosan könnyedek a mozdulatai. Erős vonalú arcán kutató figyelem vibrál, ahogy időnként a lányra néz. „Szimpla 'kis lo-tyó -lennél csak?!” - kérdezi -a -szeme, és maga adja meg a választ: „Képtelenség -olyan meggyőzően ih-azed-ni! V-agy... a programodba az is belefér?” Egyik kezével az ülés mögött kotorász, húz egyet a kéknyelűből. A lány alvást színlel, d-e tudja a férfi is, hogy nem alszik. Hosszú áttetsző ujjait az ölébe húzza, nyílt, feszes arcát vallatja a tekintetével, vágy és valóság mezsgyéjén iimibalyognak a gondolatai. Tavaly történt, Barbara először volt a lakásán, szokatlan izgalmát -nngykópű hánya- vetiséggal leplezte:- Meghitt, meleg -fészek, a feleséged semmiben -sem szenved hiányt! - nézett körül, de a hangja remegett. - Hol is van most!? N-e felejtsd maj-d átadni az -üdvözletem! Bejárta -az egész lakást, látszólag unottan szemlélődött, a fürdőszobában sorra szaglászta -a különböző üvegcséket.- Kellemes itt!... Igazán kellemes! Élvezném, iha -»nagysága most hazatérne - nevetett erőltetetten, és kiment a könyvespolchoz, leemelt egy varsesikötetet, tál-álomra olvasta: . . akié vagy, elvesz naponta tőlem s -ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid ...” Látta, remegnek az ujjal, hangja furcsán fátyolos volt, közelálk -a síráshoz.- Te, hogy mit álltam ki, mire feHértam -a lépcsőn! - szólt a lány -, görcsbe húzódott a gyomrom, összekeveredtek a lábaim. Őrültség volt idejönni.- Mindenem! — suttogta -esetlenül —, ny-ugodj meg, teljes biztonságban vagyunk. Végigrán-totta a lány ruháján a cipzárat, puha, forró karok ölelték a nyakát. Később zavartan -magyarázkodni próbált, Barbara eihall-gattatta, megfoghatatlan ideig zuhanyozott a fürdőszobáiban, teste búosúzá-skor már -hűvös volt. 227
