Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Csikófogú Linda (elbeszélés)
letörölte homlokáról az izzadságot. A ló még lassabban szedte lábait, mintha kezdte volna megelégelni az egész utat. Akkor Kálmán bátyám valahogy a túlsó so-rra kormányozta ős mielőtt a kocsmai ácsorgókhoz értünk volna, odakiabált öreg Bozzay Jánosnak :- Álljon már félre, hallja-e! Nem látja, hogy fél ez a ló! Miii? Az ökrök előtt lépkedő Bozzay János nem látta. De azért szemközt csapta ostorával az ökröket, hogy hadd kerüljön a lovas kocsi. Ö is tudta a szabályt, hogy a lovas kocsinak elől kell mennie. És most más lovas bocsi úgyszólván nem .is volt Marcalapá- tiban, a lovakat elvitték a frontra és .még nem jöttek vissza. A legtöbb nem is jön. Bozzay János lelógó Jézus-bajusza egészen ellepte a száját, de még így is látszott, hogy magában beszél, csatáz. Így már sikerült elkerülnünk az ökrös szekeret. Dusnik Kálmán kissé erőltetetten mosolyogva hátraszólt Bozzaynak:- Fehér felhőnek, mosolygó menyecskének nem szabad hinni.- Nem. Annak nem szabad hinni. És most talán senkinek se.- És ez a ló meg fél, a csuda vigye el. Azért mondtam, hogy álljon félre!- És a te lovadnak kell elől menni, mii? Hm, a lónak hát!- Ronda, félős dög, az ember nem is látja rajta.- Kint ázott ez a kis szénám a télen, Kálmán.- Magának csak van valamije. De ennek a lónak . ..? A sebes folyású Marcal hídját ibeler-ogyaszto-tták a németek a vízbe. A hazatérő katonák, bátyus menekültek, internált emberek, családok úgy úsztak át a folyón, egymást támogatva. De az is előfordult, hogy egy menekült, aki nem tudott úszni, nekivágott és belefulladt; úgy mondják, Ulan mellől jött egészen idáig, méghozzá gyalog. Hiába nógatta a lovát Dusnik Kálmán, most meg nem tudott elég gyorsan menni az ökrös szekér előtt. Gyie, Linda! Az isten a lusta anyádba te! Az egyik ökör belenyomta orrát a kocsinkba, annyira nem tudtunk menni. Dusnik Kálmán mintha csak -nem akart volna gyorsabban hajtani. Hátrafordult az ülésen, s beszélt Bozzay Jánoshoz, mint akinek fontos ez a beszéd. De az idős parasztember tudta, hogy -nem tud menni a ló. Mondta Dusnik, hogy jó idő van. T-egnap este -má-r bébúgo.tt a bölömbika a faluba, a Marcal menti vadvizekből. Ó, a bölömbika sok most! Aztán meg mennyi béka lett az eső után! Ügy látszik, az eső mindig megjön rendesen. Jó répa termés lesz. Habár sok nedvesség nincs a földben. Egy jó -napsütésre fölszárad az út. igaz? Gyie, Linda! Ezt, hogy gyie, Linda, mindig csöndben mondta.- Itt majd lejt az út - mondtam Kálmán bátyámnak.- Lejt Marcal-.hos.szat, elég sokáig. Gy-ie!- Valamit biztos találunk. Amit hazahozhatunk.- Föltettem a kaszát, majd csapj vele valami zöldet. Csakugyan odaértünk, ahol meglehetősen lejtett a faluból kivezető út, úgy, hogy a tud vége eléggé lefelé állt, a kocsi -ment magától rá a ló -esetlenül sovány, kissé -nyek- lő farára, tolva előre Lindát, amely egyébként is beletörődött -éppen -a menésbe. Egyik felől még házak -sorakoztak az út túloldalán, a Marcal igyekezett Győr -felé -megszokott potyautasaival: néhány kimosott fűzfával, ihasábfával, égre vicsorgó, döglött -malaccal. Dusnik Kálmán kétfelé törölte nyúlbajszát, s mosolygott; tenyerébe (beleizzadt a gyeplő. Hozzám ért a válla, s -éreztem, hogy forró, lázas a teste. Linda egész szépen lépkedett, az ökrös szekér jócskán elmaradozott. Ellenben néhány -menekült., -bátyus ember, katona, internált, világgá űzött gyülekezett utánunk, hogy fölüljön egy kicsit; alig bírták már gyalogszerrel. Ha nagyon lefogy az ember, csúnyán megnyúlnak, elgörbülnek a karjai s -megnő az álla a sza- kállban, olyan hosszúra, mint a vad-disznóorr az eleség nélküli télben. Csupa ilyen ember kapaszkodott a kocsinkra; egy roggyant katona fölsegített egy saiktert meg 15
