Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Paku Imre: Fábry Zoltán - A kortárs és a korfelelős
osztályos társa, a szocialista harcosak kortársa, a béke, a haladás ügyének felelőse nem tántorodhatott meg sohasem; legkisebb megingása az emberiségnek, a humánumnak csu- fondáros cserbenhagyása lehetett volna. Fábry Zoltán egész eddigi élete nagyerejű tanúskodás bizonyságtevés, igazszólás az egyenlő feltételű élet joga és tisztasága mellett; minden ember legyen, lehessen ember - békében, jólétben, munkában, az egyenlőség nyugalmában - ezeket kérte, követelte ötévtizedes írói pályája alatt. Az emberiség történetének legnehezebb korszakára esett ez az írói pálya, az ő személyes körülményei ráadásként súlyosbították megnyilatkozásainak lehetőségeit. A kézenfekvő igazságok elfojtása, a kiáltó társadalmi, vagyoni ellentétek nyílt tagadása, az embernek faji, nemzeti rangsorolása és ez alapon korlátozott, csonkított jogállapota, vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségek mind olyan tényezők, amelyek ellen való tiltakozások meghaladták a szocialista pártfeladatokat, az ellenszegülés szüksége megmozgatta a legjobb elméket, írói indulatokat ébresztett, művészi ösztönöket gerjesztett, különösen a mi Fábry Zoltánunkban. Ő maga ekként szólt minderről: „Az írói bátorság - a változás és változtatás szuggerálása — az íróban, a szellem emberében nyilatkozik meg döntő súllyal. Zola és Gorkij, Heine és Os- sietzky ezt egyértelműen igazolják”. A névsort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, hiszen a fasizmusban testet öltött gonoszság, elembertelenedés ezreket állított harcba, a világ íróinak jobb-nagyobbik fele tiltakozott az elszabadult indulatok vad-vak tébolya ellen, a gyilkolásnak állami feladattá emelése, a pusztításnak hőstetté nyilvánítása ellen. Az égrekiáltó áldozatok száma még ma sem állapítható meg: a mártírok jaj szava mindig eljutott Stószra, beleszólt Fábry úgynevezett „remete életébe” is. Ebben a dermesztő csendben, mint a költő mondja: „...vétkesek közt cinkos, aki néma” - vagyis a szótlan író helyesli a vétkeket. Ilyesmi azonban Fáb- ryval kapcsolatosan szóba sem jöhet: „Az erőszak szolgakényszere és az értelem morális parancsa között kellett választani. Aki az utóbbit választotta: védősáncba szorult. De a védekezés neve és neme: antifasizmus.” Ezzel megjelölte hovatartozását és egyúttal megnevezte írásainak műfaját is. Az antifasizmus: műfaj — a védekezés, a tiltakozás, a felismerés műfaja, érvényes mindaddig, amíg a világon a fasizmus bárhol felüti a fejét. Az antifasiszta író nem elsősorban forradalmár, hanem a forradalmi szükség, a forradalmi tudat szószólója, minden ténykedését, valamennyi megnyilatkozását és összes feladatát forradalmias hév jellemzi, jelzi, értékeli. Erre vonatkozóan átadjuk a szót Turczel Lajosnak, aki ezeket írta Fábry szellemi tájékozódásáról: „Az antifasizmussal való azonosulás Fábrynál egy döntő felismeréssel járt együtt: annak meglátásával, hogy az antifasizmus szellemi harcának alapot és perspektívát a kommunista pártok politikai harca ad. Fábry ebből a felismerésből jelentős elvi és gyakorlati következtetéseket vont le: felszámolta polgári humanista eszményeit, elvetette a keresztény és polgári osztálybékét, s politikai és irodalmi jellegű munkásságában egyaránt az osztályharcért, a szocializmusért szállt síkra.” Fábry Zoltán - mint mondják - nemcsak tudós (az alkalmazott tudományos szocializmusnak kiváló ismerője) és író, hanem agitátor is. „Mi ellen és miért agitál? - kérdi velünk együtt Turczel. - A háború, a kapitalizmus és fasizmus ellen - a humánumért, békéért és szocializmusért.” Fábry szava válaszolhat erre bővebben: „Nekem életemet eldöntőén a háború és a front volt fő élményem, és mindenre, ami aztán jött és jönni fog: borzalomra, kínra, emberi gonoszságra, nyomorúságra, az ember állattá aljasftásá- ra, ez az én legfőbb összehasonlító mértékem.” Ugyanis ő volt az egyik legelső olyan gondolkodó író, aki már a huszas évek végén felismerte a kommunista párt helyzetelemzései és riasztó figyelmeztetései alapján a kibontakozó fasizmusban rejlő világveszedelmet. „Ahol fasizmus van — mondja —, háború van. Háború és fasizmus elválaszthatatlan, átkosan egy jelentésű fogalmak. A kötelesség itt magától adódik: az átkot el kell mulasztani, a fasizmust el kell marasztalni.” A háború és a fasizmus egyetlen ellensége: a szocializmus; ez a saját mondat kívánkozik az ő munkásságának összefoglaló jellemzésére. Több száz cikke, tanulmánya, helyzetjelentése tanúskodik az ő következetes harcáról, igazi szövetségeseit a munkásosztály tagjai között találta meg, nélkülük az ő szavai is pusztában hangzottak volna el. „Az antifasiszta harc és szenvedés derékhada, a zöm a munkásosztály volt. És itt is elől, az élen, harcban és bajban, vállalásban és halálban: a kommunista” — ő maga állapítja meg a legilletékesebben. A kommunisták hadrendjének összeállásáról, a proletárharc jogosságáról 1955-ben így vélekedett József Attila költészetével kapcsolatosan: „Mi 188
