Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Zdzislaw Antoniewicz: Kétezer nap Magyarországon

- Olyan a város, mint egy hangyaboly. Alig érkezett meg a hír, hogy jönnek a lengyelek, felbolydultak itteni barátaitok. Márpedig jól tudhatod, te is, hogy nagyon sokan vagyunk. Közös sorsunk, közös bajaink, közös harcaink - ha csak Bem apót és a lengyel légióikat megemlítem - összehozták a népeinket. A menekülteket segítő bizottság azonnal megalakult. Mindenüvé bekopog. Ruhákat és pénzt gyűjtenek. Sok polgár felajánlotta lakását, hogy helyezzenek el nála menekülteket. Nem egy falu lákos- sága kérte, hogy irányítsák hozzájuk a boldogtalanokat; díjmentesen el fogják szállásolni őket. Az érkező vonatokat ikatonazendkarral fogadták, mint kedves vendégeket...

Pár nap múlva, megint egy gépkocsioszlopba besorolva elindultam Magyarcsa- nád felé. Egy határőrségi laktanyában helyezitek el bennünket. Szerény szállásunk volt; három teremben, földre terített szalmán feküdtünk. Annál finomabb volt a koszt. Papírjaim között véletlenül megmaradt az egyik konyhai étlap, amely 1959. XII. 30-án készült és „Nagy tizedes” aláírással van ellátva;

Reggeli: Tejes kávé.

Ebéd: Húsleves rizzsel, dinsztelt hús burgonyával.

Vacsora: Feketekávé, szalonna.

Kiadva: 16 liter tej, 6 kg kávé, 1 kg cukor, 21 kg marhahús, 3.5 kg rizs, 45

kg burgonya, 5,5 kg szalonna, 3 kg zsír, 53 db kenyér stb.

Ez a cédula nagyon érdekes; ki lehet számítani belőle, hogy ha akkor 106-an voltunk, mennyi jutott egynek. Emlékszem rá, hogy minden második, harmadik napon disznót vagy birkát vágtak az udvaron.

Hamar megismertem a gyűjtőtábor parancsnokát. (Magyarországon nem használták azt a szót, hogy internálótábor, mert - habár nemzetközi jogszabály szerint valóban internálva voltunk - úgy gondolták, hogy „gyűjtőtábor” emberségesebben hangzik.) Mihály Sándor (az utóbbi években mint főkönyvelő a hódmezővásárhelyi tsz-ben dolgozott) derék magyar ember volt. Mivel a szökéseket isem akadályozta, pár hét múlva leváltották. Egy Borotva nevű tiszt jött a helyére. Ügy próbált velünk bánni, mint régen az osztrák regrutákkal.

(Mihály később a szegedi katonai parancsnokságon így érvelt: „Minden hiába. Be lehet dugni a lengyelt egy zsákba, összekötni, őrt odaállítani melléje. Bizonyos idő múltán ott lesz az őr, a zsák és a zsinór. De a lengyelnek nyoma sincs. . .”)

Első beszélgetésünk eredménye az volt, hogy állandó kimaradási engedélyt kaptam. Minden nap a községi kultúrterembe jártam, ott parasztokkal beszélgethettem és rádiót hallgattam, minden fajta lengyel, német és francianyelvű adásokat. Aztán reggelenként a sorstársaimnak elmondtam, mi újság a világban.

Egyszer az egyik paraszt, aki nem tudta magát velem megértetni (voltak köztük, akik szlovákul, szerbül és németül is beszéltek), azt mondotta nekem: „Aki a magyar kenyeret eszi, az beszéljen magyarul!”

Rosszindulat nélkül mondhatta, én pedig megfogadtam a szavát. Nekifogtam magyarul tanulni, hogy a népet, szokásait, kultúráját megismerhessem. Szótár és tankönyv nélkül nehezen ment, de ráértem és a szándék is megvolt bennem.

Karácsony napján revü-féle előadást szerveztem, s három jelenetben magyarul próbáltam beszólni. Úgy kicsavartam a szavakat, hogy a nézőközönség a zsúfolt kul- túrház termében annyit nevetett - ahogy mondták -, mint soha. A Magyar Vöröskereszt javára tartottunk előadást, de azért a színjátszóknak is jutott pár „friss” pengő.

Nagy ünnepem ez a nap: magyar ismerőseim megajándékoztak egy teljes öltözet diviilruhával. Megint embernek éreztem magamat...

A legfontosabb esemény azonban már hetekkel előbb megtörtént. Eljött hozzánk egy lengyel tiszt, úgy mondták, hogy helyzetünket megvizsgálni. A valóságban a szökéseket szervezte. Zárt körben tárgyaltunk.