Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - Pósfai H. János: Találkozások (elbeszélés)
- Ügy érzem - igen.- Haragosa van-e a gróf éráknak?- Tudomásom szerint nincs. A harangozó, akinek a helyébe léptem, ónként mondott le... Nevetünk. Felszabadultan mindhárman.- A helybeli téesztől kapunk földet. Kukorica, napraforgó terem rajta. A feleségem tyúkokat tart, sertést is hizlalhatnánk, de egyikünk sem rajong érte. Külföldi hozzátartozóink is segítenek.- Nem kívánkozik el, hozzájuk?- De igen. Télen másfél hónapig tartózkodtunk odaát. Jól éreztük magunkat, de már vágytunk haza.- Nem volna jobb végleg odaát? - intek arra, amerre a nap lenyugodni szokott. - Testvérének tekintélyes birtoka van, ott él a két fia is. Igazán jobban élhetnének odaát.- Az öreg fát nem lehet átültetni. Nincsenek, nem is voltak ilyen terveim, bár alkalmam százszor is lett volna, hogy elmenjek.- Most négy éve sem gondok arra, hogy végre itt az alkalom?- Nem, akkor sem.- S ha minden úgy ment volna tovább, ahogyan az ötvenes évek elején kezdődött, akkor sem?- Nehéz felelni. Meg voltam győződve arról, hogy úgy nem mehet sokáig. Az élet igazolta érzéseimet. Ezerfcilencszázötvenihat után fokozatosan javult, s tán még jobb is lehet. Szabad embernek érzem magamat, senki nem szól bele az életünkbe. Most megint külföldre készülünk éppen, látni szeretném a két fiaimat. Amint a vízumot megkapjuk, rögtön indulunk hozzájuk. A grófné kitárja az ablakot. Mézkörte illata árad a szobába.- Nem gondolt még arra, hogy állandó foglalkozást vállaljon?- Túl vágyók a (hatvanon... Egyébként vegyészmérnöki képesítésem van, és hívtak is már. . . Ha dolgoznék, legszívesebben botanikával foglalkoznék.- Miért?- Mert ez a legszebb a világon. Az emberi élet elmúlik, de a botanikus olyasmit hagy maga után, amiben nemzedékek gyönyörködhetnek.- Parkjára gondol?- Nem. Csak úgy általában beszélek. Egy botanikus kertben szívesen dolgoznék, nem érdekelne 'kié a kert.- Mivel tölti a szabadidejét?- Családtörténettel foglalkozom. Számomra rendkívül vonzó, megtudni, hogyan alakult egyes nagy családok élete, sorsa. Ha a megyeszékhelyen járok, rendelkezésemre bocsátják a levéltári anyagot.- Saját családja történetét is feldolgozza? A válasz elmarad. Ismét ránk telepszik a csend. Le-feldob az emlékezés, visszazuhanok a gyerekkorba, majd értem nyúl a jelen. A grófot, aki szemtől szemben ül velem, ki tudja miért, nagyon becsülöm. Az embert. Aki itt maradt, átalakult, bozzá- szelidült a megváltozott világhoz. Élete nem záródik négy fal közé, az emberek között él, szemlélődik, próbál beilleszkedni abba a társadalomiba, amely nem érte, sőt ellene jött létre, de emberi méltóságát meghagyta, önnön sorsára bízva élni hagyja. Érzem a hangom színeváltozását, amikor megkérdezem:- Hogyan emlékszik 1945-re? Sóhajt. 115
