Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - Pósfai H. János: Találkozások (elbeszélés)

tern, mi coliból zavarom nyár végi nyugalmát. Utánozhatatlan gesztussal előre int: menjünk a lakásba, süppedjünk el a hajdani kastélyból mentett fotelok puhaságában. A gróf szabadkozik: ha tudja, hogy vendége érkezik, tán méltóbb fogadtatást készít elő. De néhány perccel ezelőtt még kukoricát mertek zsákokba a padláson. Felesége - Nyitra megyei grófnő - tartotta a zsákot...

Kissé zavar a találkozás. A folyosó végén jókora helyiségbe jutunk. Vaksötét minden, majd hirtelen kivilágosodik: a gróf is, a grófnő is megnyitnak egy-egy spa- ilettát. A hirtelen támadt világosságban kötbdhordozom pillantásomat a szolbán. Nem is szoba, inkább terem. Kultúrteremnek, vagy pártheiyiségnek ‘használhatta volna a falu -néhány -évvel ezelőtt. A hodályszerű lakrész a parókiához tartozik. Pár évvei ezelőtt itt kapott menedéket a gróf. Akkoriban meglehetősen nehéz időket élt át. A falubeliek mesélték, hogy még betevő falatra sem tellett nekik, a plébános tartotta őket. Később, hogy ideköltöztek, valamivel jobb lett. A gróf úr állást vállalt: egy- személyben harangozó és sekrestyés, mind a mai napig a harang szavával szólongatja hálaadásra, litániára a parasztokat, öltöztetője, mindenese az agg plébánosnak, akivel régről ismerik egymást. Azt mondja, sokat köszönhet a papnak.

Nem akarom tetemre hívni az időt, amely ennyire megváltoztatta a gróf urék környezetét. Tízezer hold földet mondhatott magáénak, hetek, hónapok teltek el, míg a nagy kiterjedésű birtok egyik végéből eljutott a másikba. Olyan faluja is voíit, amelyikbe egy esztendő alatt egyszer sem érkezett el. Mégsem volt hiba. Ment minden mint a karikacsapás. Alattvalói: a zsellérek, jobbágyivadékók, hajlongó parasztok, a gróf kegyéből élő szegény népek tudták a maguk dolgát.

Leülünk a hodály egyik sarkában.

Szemügyre veszem a berendezést. Sok-sok régi holmi. Egyébként olyan a szoba, mintha éppen költözködnének belőle. Szekrények, ládák, kibontatlan hatalmas cso- magók, egymásra stószolt könyvfcupacók szerteszét.- Gyermekkoromban mindig szerettem volna látni egy igazi grófot - mondom, amikor rámvetődnek a tekintetek. - Az édesapám örök életében cseléd volt, rengeteget mesélt a grófról, a nagy urakról. Vártuk is sokáig a grófot a faluiban, hogy majd visszajön. De nekem nem volt szerencsém hozzá, nem jött a gróf. Hát most eljöttem én - mondom tréfásan. - Amit nem élhettem meg gyermekkoromban, megélem húsz évvel azután. Szemtől szembe ülhetek egy igazi gróffal. . .

Mindketten mosolyognak, s érezni kell, hogy oldódik a feszültség. Magamban is el akarom csitítami a múltat, nem akarók gondolni sem arra, hogy mi volt, hogy a cseléd fia ül együtt a tízezer holdas gróffal az életnagyságú történelmi képek alatt. Különben is, ledőltek a válaszfalak. Az emberi értékek fokmérője végre a legemberibb mérce, ami egyúttal a legimpozánsabb is: a munka.- Hogy érzi magát gróf úr? - kérdezem jobbára csak azért, mert hirtelen közénk fészkel a csend. A kissé fanyar mosoly mögül szimpatikus arc néz rám.- Jól. Őszintén mondom, jól érezzük magunkat. Megszóktuk ezt a kis falut, a csendet, a magányosságot. Nem kívánkozunk el innen.- Nemrég jártam egykori kastélyukban, iskolát rendeztek be benne.- Ó, igen, ismerjük. Két hete jártunk ott mi is. Az igazgató úr nagyon kedves volt, azt mondta, bármikor szívesen lát bennünket, sőt ia vendégeimet is átvihetem. Legutóbb itthon járt fivérem Ausztriából, őt is átvittük.- A park százados fáit féltő kezek ápolják, a régi épületeket újjá varázsolta az intézet.- Igen, igen, minden nagyon szép.

Kis szünet után kikívánkozik a kérdés:- Mit gondol, gróf úr, szeretik önt a faluban?