Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Cserhát József: Sümegi Tóth Tivadar emlékezete
irredenta verseket a tanárok, mert a „Csonka-Magyarország nem ország...” kezdetű és a hasonló költemények állandó műsoron tartása kötelező. Tivadar nem szaval. „Alsós” létére csak pártoló tagja lehet az önképzőkörnek, de nem él, nem is akar élni még ezzel a jogával sem. Pályaművek, iskolai babérok helyett ő már a versekre gondol. Nekibúsulva arra is, hogy abból a nyomorult rajzból Fischer Ferenc mennyire megalázó módon „húzza el”. Használati tárgyat kellene lerajzolnia, „természet után”, egy széket. Azt tesz elé a tanár, lábakkal fölfelé, az asztalra. Ha sikerülne a rajz, átengedik. A költőpalánta egy vonalat sem húz, meg sem próbálja, csak kimondja keményen, amit gondol: „Így is négyes, úgy is négyes!” Találó hasonlat a modellnek kitett székről. De a tanárnak nincs olyan szíve, hogy meghallja. Zilahy is süket, Földi Mihály is? Móricz Zsigmond nem az! Mottóul a Zilahy Lajoshoz intézett goromba levélhez a fiatal költő „Zsiga bácsi” szavait választja: „És ne tekerjétek ki a fiatal költő nyakát, ha nem a szájatok íze szerint énekel ...” Ezt az időszakot a fővárosból jelentkező egykori pályatárs, Kaszás Endre, emlékezetéből így kotorja vissza: „Zilahy Híd című irodalmi lapjánál szóba sem álltak velünk; csak akkor figyeltek fel valakire, amikor már későn volt Mint például Pintér Antalra, aki a Rókusbán halt meg, éhen ...” A visszaemlékező szerint „a Kelet Népével akkor már csak tengődő Móricz Zsigmond” az egyedüli író, aki felfigyel az éhezőkre. A szó fölött lehetetlen nem meditálni, hiszen az éhségről ebben a korban remekművet is írnak, mint József Attila; mások — mint Sümegi Tóth — olyan művészileg sem magasröptű verseket, amelyekről joggal mondhatnak a Híd szerkesztői elmarasztaló véleményt. Sümegi Tóthnak nagyon fájhat, hogy kitessékelik, eltanácsolják az irodalomból,’ amikor kínja égrekiált: Árkádiában élek én is / de Árkádia földje / számomra semmit nem terem. / Árkádiában élek én is / és — éhezem. Ennek az éhségérzetnek a fölpanaszolása nem mentes az akkoriban szenzációs őstehetségként emlegetett Sértő Kálmán pózaitól spm. Hallgassuk meg, prózában milyen képet fest magáról a sümegi szegénylegény, mit mondat vele a nyomor: „Kézirataim terjesztése nyomán ismeretlen emberek nekem szegezték: szeretnének már egyszer látni. A kíváncsiság ösztökélő erejével, amely eljuttatta hozzám a kívánságokat — inkább és legegyszerűbben ebédre hívtak volna meg ... Elárulom: az egyik színházi lap volt szíves kliséroztatni ábrázatomat, csak — sajnos — a lapnál ritkán jutok szóhoz. Magamnak pedig nincs módomban, hogy kéziratom szűk keretébe még a képemet is beillesszem. Inkább szó-skiccel próbálom kielégíteni a kíváncsiskodó természeteket. Kutassanak utánam. íme: teljesen fekete a ruházatom; csizma, térdhajlásig érő zsinóros kabát, keskeny karimájú, szélesen zsíros kalap; ingem van, gallérom nincs, ezt a hiányosságot a sálként nyakam köré csavart művészkendő takarja. Nagy a hajam, bajuszt és szakállt nem viselek, csak ritkán borotválkozom. Az arcom sápadt és sovány, szájam pipához idomult, a szemeimnek (azt mondják!) bársonyos a tekintete. Homlokom mögött ugyanaz a szomorúság, ami a szívemben ... Többnyire mellékutcákban járok. A Kmetty utcában lakom és ebédhelyem a Sas utca 13.” Mi ez? Gyötrődés és magatetszelgés? Mindkettő, együtt. Az „ebédhelyem” a népkonyhát, a napi egy tányér levest jelenti. A megalázó igazság mellett az, hogy 108
