Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása

kényszerítő cifraságától. Tendenciájában a léhyegre törekvés jellemzi a modern verset, puritán szókimondás, mely fél a törvénytől, amit a szótagszám es a'.firn kötelme jelent. Persze mindez nemcsak formái kérdése visszahatás is. A szónett, mely ellen Berzsenyink még oly ádázul hadakozott, Baudelaire és a nyomában járók után gyakran üres manírrá változott, s ahogy a modern zene sem fér fel a hangnemek hagyományos jármában, a zárt forma — legjobban a szonett példázza — egyre inkább csak: a törvény kötöttségét jelenti, nem pedig a felismeri kötöttségből adódó szabadságot. „Mind ügyesség és szenvtelen, csak virtuozitás” — érzi Babits is még a század első évtizedeiben, s ő is, éppúgy, mint Kosztolányi vagy a többiek, szívesen hajlik az új forma látszólag lazább szerkezeteseié.

Goethe még úgy vélte, csak a törvényben rejtezhet a szabadság, a XX. század a szabadságot formálta törvénnyé, s úgy tűnik, a kötött forrná száll alá az alja-kultúrába. Mert bár ä költészet fenntartja magának a rím jogát, ha Ugyan gyakran nem is él vele, egyes műfajok nélkülözhetetlen kelléküknek érzik. Az első pillanatban meglepő lehet: gyatra táncdalszövegek, melyekkel semmiféle költészet nem vállal közösséget, nem engedhetik meg maguknak a rímtelenSég luxusát; de a reklámok és a kabarétréfák írói is hatásosabbnak vélik, ha zö- työgő rímekben mondják el alkalmi szellemességeiket.

Lényegét tekintve ismét ott vagyunk a galliai diadalmenet bakanótájánál, bár tegyük hozzá, hogy a folyamat már a múlt század folyamán, az emlékkönyv- költészet rigmusaival elkezdődött: a forma alászáll, az ünnepi-rituális a szórakoztatónak vélt zöngicsélésbe züllik, melyben ez a szegényes elem, ami ugyan még a vers illúzióját kelti, már nem fejez ki semmit; segíti a rest emlékezetet hogy meg tudjon kapaszkodni abban, aminek igazi lényétől végképp elfordult, s a vers látszatát keltse egy költőietlen, semmire nem alkalmas üres formával Természetesen haszontalan és méltánytalan dolog lenne a „kultúra válságáról” beszélnünk, annál is inkább, mert a kultúra, melyben mindig a végső rend utáni vágy ölt testet, soha nem kerülhet válságba. A változó idők új megoldásokat keresnek, anélkül, hogy ezzel kompromittálnák a levetett formát. Az ember- központú európai kultúra századai közös hullámhosszon működnek, de ez semmiképp nem jelenti a formai megmerevedést. Maga a rím is — ezt próbáltuk bizonyítani — formailag, szerkezeti szerepét tekintve módosult: bomlástermékként jelent meg, hogy hosszú dicsőség után egyre jobban visszahúzódjék az alja-min fajokba, s ma már egyértelműen aligha vállalhatjuk Kosztolányi megállapítását, hogy a rím az európai vers „fő ékessége”. Az analógia csábító: hasonló folyamat játszódott le az európai zenében is, midőn az ünnepelt dallam, az énekelhető- fütyülhető melódia helyébe az önálló hangzás lép, mely a hangnemek kötöttségéből is igyekszik szabadulni; a dallam pedig egyre inkább alkalmi táncdalok olcsó kellékévé válik.

A görög—római költészet egy szakrális bűvöletben élő életérzésből sarjadt, melyben egymást táplálta invenció és kötelező ismeret. A kezdeti rím, 'pontosabban az, amit a galliai gúny versben értünk tetten, ezt devalválta, de ebből nőtt ki az európai évszázadok versbe épült s verset építő ünnepi pompája is, s a rím — mint az idézett Dante-sorban ‘— a vers építő köve, elválaszthatatlan része lett. De valószínűleg hanyatlása feltételeit is magában hordta, s ebbe bek' kell törődnünk.

88