Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása
Bachs így rímel (találomra a Standebuchból): Bistum — Evangelium, predgen — ledgen, Rótt — Brot stb. Nálunk ebben az időben írja Tinódi sokat emlegetett, egyébként semmivel sem rosszabb valáit. Az irodalom évszázadokon át viaskodik a kifejezéssel, de nemcsak erről van szó. Arról is, hogy az új életre kelt s nemegyszer félreértett antikok példáját nem tudják átplántálni a nemzeti nyelvbe, ezért támad fel újra a latin és az időmérték (gondoljunk Janus Pannonius panaszaira). Ügy tűnik, a rímes verselés —■ Hans Sachs népi rigmusai mellett magyar példák is vannak — még mindig elsősorban a köznép versformája, melyben ha a sor ritmikája sejtet is ősi mértéket, a rím ugyanazt a szerepet játssza, mint a kezdeti századokban. Dante hiába mutatta meg gazdag lehetőségeit, a rím sokáig nem tudott funkcionális szerephez jutni; cifraság, dísz, emlékezetrögzítő, de még nem vált a vers szerves részévé. A hanghatás jelentőségét lassan ismerik fel: Kazinczy aggódva beszél a tisztelt Klopstock ilyen fordulatairól: entgegengesetzten Felsen (szembenálló sziklák), bár hasonlóra később is bőven találunk példát, mert rímképző szerepüket a magánhangzók előfordulási száma szabja meg (mint Petőfinél A Tisza sokat emlegetett sora, vagy A király esküjében: „Velem így tennetek, Nem rettent bennetek E fél-isten neve?). A hangesztétika jelentéstartalom nélkül nem vezet eredményre, a példák sora bizonyítja — Dante is ékes és goromba szavakról beszél, de hivatkozhatnánk Leibnitzre, Condillacra s még jó néhányra. Idézett Dante-sorunk azonban azt mutatja, hogy a rím, belső sajátságát tekintve funkcionális szerephez juthat, ahogy a szimbolizmus próbált is élni vele. Verlaine híres verse, a Chanson d’automne, Rimbaud magánhangzó-szonettje hosszú sor elején áll, sőt a hanghatás hajszolása nemegyszer szinte sportszerű gyakorlattá is válik, mint oly gyakran Richepin erőltetett megoldásaiban. De egy ennél lényegesebb jelenségre is rá kell mutatnunk. Ahogy a nyelv hajlékonyabbá válik, kifejezéseiben árnyaltabb, esztétikailag zengzetesebb lett, a korábbi stereotip rímgyakorlat helyébe, mint Tinódi valái, egyéni rímek léptek, s szinte azt mondhatnánk, minden költő saját rímkészletével dolgozik, mintegy saját mondanivalójához idomítva a nyelvet. A magyar vers Petőfinél és Aranynál újul meg, a rím az ő gyakorlatukban válik az egyéniség kifejezőjévé is, s egész modern költészetünk tulajdonképpen belőlük táplálkozik. Az Ady utáni nemzedék a végsőkig megy, majd lassú hanyatlás észlelhető: Szabó Lőrinc már általánossá teszi a sorkitöltő névelők rímfunkcióját is, ami Aranyéknál még alig fordult elő. A kérdés tehát jogosnak tűnik: van-e még út tovább? Jelen és jövő Azzal kezdtük, hogy a rím, amikor megjelent, egy magas kultúra hanyatlásának terméke volt, a bomlás szembetűnő, noha tetszetős jele. Napjainkban valami hasonló folyamat játszódik le: mintha a rím — elérve legmagasabb csúcsait — kiábrándult volna önmagából; a szabadvers nemcsak ellenhatás, hanem szembeszegülés, s hovatovább gyanúba került a rím. Voltak évtizedek, amikor a pu- hányság, túlfinomult férfiatlanság külső jeleként tartották számon. Átmeneti fellendülés után (Majakovszkij, Aragon kiáltványa a szonett védelmében) sem lehet azt mondani, hogy visszakerült régi jogaiba, mert a szabadvers kötetlensége már a bevált formák teljes feladására buzdít egy szubjektív kötöttség jegyében, hogy a vers végképp megtisztuljon, vagy talán csak szabaduljon a rím 87