Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

E félszegség és tapasztalathiány leplezésére szolgált Schopenhauertől és Weiningertől vett felfogása a nőről: lelke nincs, s csak annyiban él, amennyiben a férfi reávetíti a maga ideálképét — véli Nagy Péter, bizonyára helyesen, s minthogy ily módon a nőnek szerinte Szabó eszmerendszere és műve kialakulásában szerepe nincs, nem is foglalkozik tovább e kérdéssel. Nos, ha maga a nő nem is, de saját szexuális helyzete annál döntőbb tényező Szabó életében, ezért szükségesnek tartjuk továbbmenni ezen a nyomon.

Kicsi nép vagyunk, mindenkiről mindent tudunk, kivált az írók világában és kivált az olyan országháborítókról, mint Szabó Dezső. Noha nemcsak fiatal tanár korában, hanem élete során mindvégig sokan éltek vagy megfordultak környezetében, szerelmi kapcsolatairól, nőügyeiről soha senki sem tudott, nem szólt. S ami még hitelesebb jel és tünet: a nők nem vonzódtak e pompás férfipéldány felé, mert ösztönük halálos biztonsággal megsúgja, kinél találnak méltó fogadtatásra és szerelmi megdicsőülésre, kinél nem. Öt kerülték.

Magányos, nőtelen életmódjáról némiképp magam is tanúskodhatok, mint távoli szemlélő. Négy éven át (1921—1924) ugyanabban a kerületben laktam, ahol ő, a véletlen gyakran összehozott vele az utcán, s így akarva-akaratlanul módom volt kiismerni szokott, változatlan napirendjét. Akkoriban a Gellérthegyről a Naphegy felé vezető Szirtes úton lakott, onnan ereszkedett le déltájban a Krisztina térre, s a Zöldfa vendéglőben ebédelt; utána átment az Alagút és a Pauler utca sarkán levő Philadelphia kávéházba, ennek ablakában ült, majd mindig magányosan, az esteledő órákig, akkor sétára indult a néptelenebb utcákon át a Vérmező és a Városmajor felé, és ott eltűnt szemem elől. Esetleg a Horváth kert Krisztina körúti kerítése mentén sétálgatott, s igen gyakran beült az ugyanott levő Palota moziba. Elevenen előttem áll a kép, amint jól szabott, elegáns ruhában, „tiré á quatre épingles” (hogy kedve szerinti francia kifejezést használjak) járkál, hátul összefont kezében tartva kalapját, sárgasörényű oroszlánfejét leszegve, peckesen, kidüllesztett mellel. Mondom, rendszerint magányosan tanyázott a kávéház kirakatában, egyszer azonban Kosztolányival láttam ott, s azért említem, mert nevezetes nap volt: az, amelyen a Kúria nemzetgyalázási perében enyhe, felfüggesztett, azaz gyakorlatilag felmentő ítéletet hozott — 1924. június 17-e. E pör folyamán történt, hogy Kosztolányi, kölcsönös viszálykodásaik ellenére, az írók nevében kegyelmi kérvényt akart benyújtani Horthynak, ki azonban nem fogadta. Én Pesten a nap folyamán értesültem a per kedvező kimeneteléről, s hazamenet kíváncsian néztem be a ..Phili” ablakán: Szabó épp elégedetten örvendő nevetéssel mondott valamit a mellette ülő s szintén nevető Kosztolányinak, ki nyilván ugyanerre a hírre jött át a szomszéd Lógodi utcából szerencsét kívánni. Szemembe tűnt, hogy Kosztolányi, ki maga is szép szál ember volt, szinte fiúsnak hatott Szabó hatalmas, Buddha-szerű figurája mellett. Ám a lényeg, amit mondani kívánok: e négy esztendő alatt nőnek hírét-nyomát sem lehetett látni a negyvenes évei elején járó férfi körül. Sőt ez időben egyébként is nagyon magányosnak látszott.

Hogy mi tartotta vissza a vágyva vágyott, himnikus áradozással dicsőített családi élettől, családalapítástól, arról közvetve vall a Nincs menekvés és a Segítség! egy-egy epizódjában, s burkoltan céloz rá az Életeim egyik helyén: egyetemi éveinek végén fergeteges szerelmi viszonyba sodródott szállásadónőjével, egy fiatal, túlfűtött vérmérsékletű, csókéhes asszonnyal. „Ennek a csóktornádónak — írja — volt egy olyan eredménye mely életem legtragikusabb döbbeneté vblt, és kihatott egész további életemre.” Pedig, mint önéletrajza másik helyén mondja: „Mint a tűzhely a tél didergőjét, hívott a család, a legősibb hívás,

65