Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése
képe, tárgya: a népmegváltó, a honfoglaló vezér, a reformátor — maradt a néptribun, kétségkívül a legnagyobb hatású a század első felében. Ám a nép- tribun teljességgel időbeli jelenség, létfeltétele a tömeg és a szószék, s ha ezt kirántják alóla, vagy magától összeomlik, vagy elsüllyed a tömegben. Mindez a sok fényes kvalitás önimádatának, nagyzási tébolyának és cezaro- mániájának esett áldozatul. Épp amit a maga zsenialitásának hitt, az oltotta ki benne a lángelme lobogását. Az egocentria szörnyetege Szabó, énje betölti a földi Kozmoszt, népet, fajt, történelmet, eszmét, kultúrát — az egyetemes élet minden pozitív elemét személyébe gyűjti, s amit negatívnak ítél, éppoly szuverénül kiveti magából, és átadja a megsemmisülésnek; aki hódolattal közelít hozzá, önimádatának szerelmes hevével magába öleli és örök élettel ajándékozza meg, aki nem áll melléje vagy szembefordul vele, önimádatának éppoly heves gyűlöletével eltaszítja és örök kárhozatra veti. Ö az egyetlen Létező, mindennek és mindenkinek csak annyiban van léte, amennyiben tőle kapja. De ha magyarázóival és bírálóival egyetértőén nagyzolását kórosnak tartjuk is, még korántsem tisztáztunk mindent. A nagyzási hóbort, a megalománia csakugyan tipikus, tán leggyakoribb válfaja a mániás pszichopátiának, de más dolog, ha egy szürke kisember egy nap arra ébred, hogy ő Napóleon, az orosz cár vagy az Atyaúristen, s egészen más Szabó Dezső esete, ki saját képességeit, zsenialitását hitte napóleoni arányúaknak, és senki mással nem tévesztette ösz- ;ze magát. A nagyzási téboly eredhet agyra ment vérbajból, s ilyenkor szadiz- rnussal párosulhat, mint Nietzschénél, vagy lehet paranoid-szadista-szubintelli- gens alkattal született bűnöző hübrisze, mint egy Hitleré volt, de Szabónál az efféle kóros változatoknak semmi jelét nem találjuk. Hogy Kosztolányi róla mintázta Néróját, költői túlzás és személyes ellentétek szüleménye. Kosztolányi maga is megjárta az idegklinikát, és kokainnal serkentette szelleme fürgeségét; Babits depressziós periódusaiban szanatóriumba vonult — Szabó idegzete és fizikuma sokkal épebb volt, mint nagy ellentéteié, s tény, hogy soha életében komolyabb betegség, sem káros szenvedély nem bántotta, mint például Adyt. Délceg, széparcú ifjú volt, szép szál férfiember s impozáns alak öregkorában is: e külső jelek nem semmitmondók. Akkor sem jutunk előbbre a magyarázatban, ha megalomániájával kapcsolatban örökletes terheltségre gondolunk. A mánia vagy a diszpozíció rá nem örökletes természetű baj, s így aligha esik nála latba, hogy a Szabó-család mindkét ága alkoholizmussal és idegbajjal volt terhelt. Maga írja: „Anyai és apai ágon nagyapáim, dédapáim és így tovább életük minden rezdületét meghatározóan rabjai voltak a bornak s apámra ebből a szempontból nyugodtan kimondhatták volna a nemzéstilalmat.” Ehelyett kilenc gyermeket nemzett: hármat kiskorában elvitt a difteritisz, a megmaradt hat közül két fiú az alkohol áldozata lett, a három leány idegbajos. Vele azonban kivételt tett a sors:* „Testvéreimben ... átszakadtak a pusztulás gátjai, és valamilyen formában mindenik megszenvedte az átöröklés vak kényű törvényét. De ez nem az én életrajzomba tartozik. Én azok közé a szerencsés esetek közé tartozom, melyek nélkül az emberiség már őrült cafatjaiban rángana az utolsó sír felé. A csók időtlen misztériumaiban én a család roppant nyers erőit már olyan képességekkel kaptam, melyek ezeket az erőket az alkotás, az életépítés végtelen pályáira vitték.” Vele tehát a természet kivételt tett saját törvényei alól: egy degenerált család közepette „roppant nyers erőkkel”, azaz érintetlen őserőkkel ajándékozta meg, mi * Az idézetükben a dőltbetüs kiemelések mindvégig tőlem valók. 59
