Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Pósfai H. János: Őszi vadászat (elbeszélés)
A férfi nagyot szívott a cigarettából. — Csak tanyázok — felelte. — Jó itt a levegő, harapni lehet. Oroszlán, gondolta Pirók János. Ez akar engem kútba ugratni. Hetven évet megélt, bejárta a világot, a háború csatatereit, millió emberrel találkozott életében, s most ez akarja őt szédíteni. Csak lódíts, futtatta tovább a gondolatot. Ha megunod, majd előhozakodsz vele, hogy mit is akarsz. A férfi lekepesztetett a horhos aljára, belegázolt a vízbe, átsétált a kis patakon. Bolond ez, gondolta Pirók János. Az előbb is megtehette volna ezt, amikor tüzet kért. — Katonák járnak-e erre? — kérdezte ekkor váratlanul a férfi. — Tudja azt maga — mondta Pirók János és nevetett. — Honnan tudnám — nézett át a víz fölött a férfi. — Odaviszem én hozzájuk, ha akarja — ajánlotta az öreg. — Én naponta találkozom velük. Itt járok minden nap, himpért szedni, gombázni. Még segítenek is nekem. A férfi összehajtogatta a sátorlapot, üggyel-bajjal felcsatolta a hátizsákot, majd a sodró vízbe hajította a cigaretta végét. — De maga nem katona? — ütötte meg az öregember hangja. A férfi nem válaszolt, az előbbi helyen átsétált a vízen és megállt az öregember előtt. — Ide hallgasson — mondta —, akar sok pénzt keresni? Az oroszlán alkudozik, gondolta Pirók, és mosoly szökött az arcára. A férfi azt hihette, hogy a kérdés fakasztotta a derűt, a kilátásba helyezett sok pénz festette a mosolyt ráncaira. — Mit kezdenék a sok pénzzel? — kérdezte. — Amennyi nekem kell, meghozza a postás, megtermi az erdő. De azért mondja csak, mi volna a nagy pénz ára? A csizmás férfi közel hajolt, mintha egyszeriben ott sejtette volna a katonákat a közeli fák mögött, a horhos sűrű bokraiban. Ha valaki nézi őket a hegy tetejéről, két erősen mutogató alakot látott volna, amint vitatkoznak egymással. Pedig akkorra már megegyeztek. Pirók János kicsit szégyenkezve csúsztatta zsebébe az aranyórát... Csönd volt, csak az erdő neszezett, de az nem zavarta nyugalmukat. Erősebb kaptató következett, a férfi kigombolta bőrmellényét. Az öregember szuszogva emelgette botját. — Ezen a csapáson elindulhat — mondta utóbb, amikor egy útelágazásféléhez értek. — Ha emerre megy, akkor a katonák karmaiba jut — füllentette. — Ezen csak menjen, menjen, majd amikor elhagyja a csenevész fenyvest, akkor térjen le balra. Onnan már csak pár lépés a határ... — Hazudik — mondta ekkor a férfi és megragadta a vén Pirók karját. — Hazudik, maga vén kujon! Ügy szorította a karját, hogy Pirók János a fájdalomtól felszisszent, megbotlott, térdre rogyott. A férfi — mint egy oroszlán! — rávetette magát, a nyakát kezdte szorongatni. — Melyik út visz a határra? — Mutattam — felelte Pirók János és újfent az őrsre vivő útra mutatott. A férfi felnevetett. — Rendben van és ne haragudjék. Biztos akartam lenni abban, hogy nem vezet félre — mondta és elengedte az öregembert. — No, ne haragudjon, öreg vitéz. 52
