Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Dávid József: Három szem kavics… (elbeszélés)
DÁVID JÓZSEF Három szem kavics... —• Akkor miért lettél a felesége? — Mert állati fej. A diploma megszerzése után öt évre már főmérnök lett. A barátnőim pukkadoztak: micsoda parti! Persze, én sokáig nem vettem komolyan. Ritkán találkoztunk, mert akkor is nagyon elfoglalt ember volt. De ha akadt egy szabad estéje, beültem melléje a kocsiba, és órákig száguldoztunk céltalanul. Ezt szerettem. Minden héten más-más városban vacsoráztunk. Nagyon korrektül viselkedett. Soha nem élt vissza a helyzettel. Mintha a bátyám lett volna. Igazán még nem is csókolóztunk, amikor azt mondta egyszer: „Margó, házasodjunk össze.” Megijedtem, mert nekem jó volt így, ahogy volt. Sokáig hallgattam, aztán őszintén azt válaszoltam, hogy annyira nem szeretem, hogy a felesége lehessek. „Csacsi vagy — mondta nevetve. — A házastársak egymás közötti jó viszonyát alapvetően nem a szerelem határozza meg, hanem az emberség, az egymást kiegészítő harmónia.” Meg mit tudom én, miket mondott még. Nem értek a filozófiához. Untam is akkor, mert szokatlanul hosszan és tudálékosan beszélt. A fizikatanáromat juttatta eszembe, aki kopasz volt, lányos arcú, és soha nem tudtam nála hármasra sem felelni. — Te is rövidebbre foghatnád. Az asszony felemelte a fejét és visszafojtott lélegzettel nézett a fiúra. Egy kicsit meghökkent, aztán folytatta: — Igazad van. Bár te kérdeztél. — A beteljesedést, az utolsó fordulatot, édes — karolta át egy pillanatra az asszony vállát a fiú, és még hozzátette: — Bocsáss meg. — Jó — simított homlokán az asszony, mintha ott kereste volna a történet fonalát —, szóval a lényeg 65 karácsonyán történt. Anyámék meghívták estére, de ő inkább arra kérte szüléimét, hogy engedjenek el vele. A fehérvári temetőben nyugszik az édesanyja és ő a szokásoktól eltérően nem halottak napján, hanem karácsony estéjén szokott édesanyja sírján gyertyát gyújtani. Persze, hogy elengedtek, mert a mama, de még az apám is úgy tisztelte Gábort, hogy még az ágyába is bedugtak volna, pedig még menyasszonya sem voltam. Mentünk a fehérvári temetőbe. Nagyon meghatódtam. Gábor, a máskor kimért, fanyarkás hangulatú, majdcsaknem szögletes, a számok, a realitások embere, úgy sírt, mint egy rövidnadrágos kisfiú. Sehogy sem tudtam megvigasztalni. A kocsit is én vezettem abba a faluba, ahol egy nyugdíjas óvónő nénikéje lakott. Ismerősként, s ahogy később kiderült, nem is váratlanul toppantunk be. A néni nagyon kedvesen fogadott. A tágas, birsalmaillatos lakás körülölelt igazi ünnepi melegséggel. Éjfél körül, amikor már jócskán ittunk, én is elsírtam magam. „Aztán nehogy elárulj” — fenyegetett meg kedvesen Gábor, aki ateista volt, de a nénikét elkísértük az éjféli misére. Hazafelé jövet egy pillanatra megállt, mintha csak rá akarna gyújtani, aztán szó nélkül karikagyűrűt húzott az ujjamra. Nem tudtam tiltakozni. A nyakába csimpaszkodtam, ölbe kapott és 44
