Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Dávid József: Három szem kavics… (elbeszélés)
szaladni kezdett velem. Szertelen és játékos lett egyszerre. Három hét múlva megesküdtünk. Az asszony, hogy beleélte magát az emlékezetes szép estébe, úgy érezte, melegebb szálak fűzik a férjéhez. Lehet, hogy ez a szépfiú, akivel bizalmas kettesben harmadszor találkozik itt, az arborétum félreeső zugában, Gábornak a térdéig sem érhet... Tulajdonképpen nem is ismeri. De amikor először megfogta a kezét, mintha aprócska áramütés érte volna. Menekült, de akkor már tudta, hogy körül van kerítve. A fiú még akkor este a karjaiba zárta. Gábor soha nem ölelte így. A férje csókjának íze soha nem maradt a szájában, tüze nem nyaldosta végig a testét. Óh, ez a házasság... Olyan, mintha valaki puhán bélelt bölcsőben ringana, s időként lehajol hozzá a... a daduska, hogy a vegetációhoz szükséges dolgokat biztosítsa... De minden embernek joga van a szerelemhez. Ügy érezte, neki ez az igazi. A halálos, az örökkévaló. A fiú szelíden magához vonta. Húsos, forró szája a nyakán matatott, apró csókokat lehelt a pihés nyakszirtre, majd vadul az asszony szájára tapadt. — Ne... itt ne... — tiltakozott az asszony, de a fiú nem bírt uralkodni magán. A lába elé rogyott. Átölelte a formás combokat, majd ölbe kapta a könnyű kis testet, és mintha tűztől menekülnének, szaladni kezdett vele. — Eressz el! — kiáltott hangosan az asszony, s talán a körmeit is belemé- 'yítette a fiú nyakába, mert az megtorpant, szinte ellökte magától, s lerogyott a földre. Ujjaival mint a szükségét érző állat, tépdesni kezdte a füvet, szeme tébolyultan nézte az asszonyt. Ügy látszott, mintha ütni akarna, de csak a levegőbe csapott. Vinnyogásszerű hang hagyta el a száját, majd hirtelen elindult tbba az irányba, ahol az ösvény kivezetett az arborétumból. — Várj — kiáltott utána halkan az asszony. A fiú megállt, de nem fordult meg. — Oda teszem a kavicsokat — lihegte alig hallhatóan. A fiú megértette. Bólintott és eltűnt a bokrok mögött. A kavicsok... — suttogta maga elé az asszony. Igen... A fiú találta ki a pasztorórák kulcsát. A kertes házat, ahol Gittáék laktak, csinos vaskerítés védte. Ügy beszélték meg — helyesebben, a fiú ajánlotta —, hogy az asszony lakására fog menni. Ha szabad az út, ha a férj biztosan nem jöhet haza, akkor az asszony 'egyen a kiskapu jobb kőoszlopára három szem kavicsot... Három szem kavics.. . Hát ennyi a boldogság? Visszament a kispadra, ahol ültek. Szeméből könny szivárgott. Sajnálta Gábort. Vagy a lelkiismeretén akart enyhíteni? Akarja a fiút. Nagyon akarja. Történjen bármi . . . Holnap a férje Pestre utazik. Csak az éjféli gyorssal érkezik haza. .. Hátradőlt a pádon. Érzéketlenül bámulta a kora esti szürkeségbe boruló fákat. Többször is megmozdult, hogy indul, de csak maradt. Valami zsibbasztó zsongás simogatta a testét... Lehajolt és tekintete az apró kavicsokra esett. Kiválasztott hármat, de nem nyúlt értük. Aztán a kiválasztottak összemosódtak a többivel. Mintha valamennyi mozgott volna... És ez a mozgás mintegy hullámként őt is emelné ... Szédülés fogta el. Végül is felállt. Kinyitotta a retiküljét és rendbe szedte az arcát. Már nem szédült. Üjból lehajolt, s három babszemnyi fényes kavicsot tett a retiküljébe. Még aludt, amikor hajnalban a férje föléje hajolt. A leheletnyi csókra azonban felriadt. Bizonytalanul, félálomban nyúlt a férfi felé, meg akarta simogatni, de visszahullt a keze. 45
