Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)

Ültek és teaztak, együtt, mint mindig, s anyja megkérdezte: „Mit olvastál ma?” — mindig megkérdezte ezt, talán azért, mert könyvtáros volt.

—r Az iskolai könyvtárból vettem ki egy könyvet — felelt a fiú kitérően.

— Milyet? — érdeklődött Alekszandra Dmitrijevna.

íróasztalát most a fia használta, ő pedig a férjéét, amit egyszer el akart adni, amelynek posztóján még most is ott volt a férje által valamikor kiöntött tinta nyoma. A fia kivette az asztalfiókból a könyvet, anyja, rátekintve, ezt mondta: „Nem rossz író”, de olyan határozatlanul mondta ezt, mintha régen elfelejtette volna Mamin-Szibirják „Arany” című regényét, és most akarná visszaidézni tartalmát. Nem is kérdezett többet, s Szerjozsa visszatette a könyvet a fiókba.

Mindig ismerte fia gondolatait, de Szerjozsának most már külön világa volt, és sok mindent nem tudott már, csak találgatott, és mindez mélyen elgondolkoztatta. A fiú nem mondott semmit Avenir Szergejevics órájáról, másnap csak az iskola előtt csatolta fel. Leült padjába, mellette ült Kim Karnauhov, akinek az apja fizikus volt. Kim rosszul állt számtanból, s most fürkészve leste, hogyan oldja meg szomszédja a feladatot. Szerjozsa elkészült a példával, felhúzta kabát- ujját, s megnézte óráját. Odanézett Kim is, s megkérdezte:

— Honnan szedted?

— Apám küldte. „Vimpel.” Egy percet sem késik.

— Miket beszélsz? Nincs neked apád! — mondta Kim, amikor visszaadta a füzetet.

— Ostoba — felelte Szerjozsa nyugodtan. — Az én apám főmérnök az aranybányában. Tudod, milyen aranymosójuk van? — s eszébe jutott, mit olvasott erről az Enciklopédiában, meg azután Mamin-Szibirják könyvét is csak ezért vette ki az iskolai könyvtárból.

— Hazudsz — ismételte Kim, bizonytalanul, lehet, azt sem tudta, mi az az aranymosó.

— Aranytermő ereket találnak, s olyan fémek vannak ott, hogy el sem hinnéd. Valószínűleg felterjesztik apámat a Szocialista Munka Hősére... mindenesetre, két Lenin-rendje már van.

— Hát miért mondják akkor, hogy apád elhagyott benneteket? — kérdezte Kim, már egészen elbizonytalanodva.

— Kevesebbet figyelj a szóbeszédekre — tanácsolta Szerjozsa.

A tízpercben a folyosón sétált, fel-felhúzta kabátujját, gondosan órájára nézett, néhány osztálytársa is odasietett és nézte az órát, vitatkoztak, melyik a jobb — a „Vimpel” vagy a „Poljot”, ő pedig leereszkedően hallgatta őket: ez jutalomóra, egy időben a „Szocialista Munka Hőse”-it jutalmazták vele, de az ő apja odaajándékozta neki, a fiának, hogy hordja ő, természetesen, az iskolába nem éri meg hordani, csak ma vette fel, mert iskola után fényképészhez megy anyjával; az apja kért róluk fényképet, mert egyelőre nem jöhet Moszkvába, most sok a munka az arannyal. A Szovjetunióban talán több aranyat bányásznak, mint az egész világon, némelyik folyóban annyi van, hogy nem bír vele a mosó.

Erről beszélt és Kolimát látta, alföldjeivel, fennsíkjaival és folyóival, apját is látta, félbundában és csizmában volt, mert Moszkvában már olvad, de Koli- mában még kemény tél van, zuzmarásak a vörösfenyők. A tundráról még azt is írja az Enciklopédia, hogy kétféle van: mohos és cserjés, van olyan is, amelyet félig megnőtt gombák és sziklás moszatok borítanak. Apja bizonyos szarvas- és kutyafogatokon utazik, sőt, hajtani is tudja azokat... Kim Kar39