Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)
nauhov már hitt egy kicsit neki, hogy van apja, hiszen órát is küldött, másnap Szerjozsa egy kvarcdarabot vitt el, mindnyájan nézegették a benne levő csillogó vonulatokat: arany volt ott. A kvarcot anyja őrizte régtől fogva, apa hozta első földrajzi expedíciójáról, amikor Szerjozsa még nem is volt a világon. Azt mondta anyjának, hogy a biológiatanár kérte el a szertárban levő ásványgyűjtemény számára. — Odaadhatod — mondta anyja. — Számunkra nincs értelme, ott meg jól tudjátok használni. Semmire sem kellett nekik a kvarc, amit apja hozott, de már apja sem voh régen, minek őriznék hát a múlt nyomait? Nem, nincs értelme. Szerjozsa mégis sajnálta odaadni az iskolai gyűjteménybe, asztalfiókjában tartotta, időnkénl elővette, elnézegette az aranyereket; a kőnek boldogságot kellett volna hoznia a családra, ehelyett becsapta őket, de mégis, köze volt az apjához, és ki tudja, lehet, hogy az apja visszatér még, bejön a szobába, körülnéz és azt mondja: „Mily régen nem voltam itt!”, anyja lelke megkönnyebbül, ő pedig anyja mellé áll, készen arra, hogy megvédje, vagy hogy örömében osztozzék. — Na, Szerjozsa, használtad az órát? — kérdezte Avenir Szergejevics. — Igen, köszönöm. Nagyon kellemes dolog, ha van órája az embernek Mindig tudja, mikor ér véget az óra vagy a tízperc, a „Vimpel” pedig jobb a „Poljot”-nál, mindenki ezt mondja. Miért kapta Ön ezt az órát? — Dolgoztam, igyekeztem és kitüntettek — felelte szerényen Avenir Szergejevics. — A másik felébe be is vésték. Meg is mutatta az egészen apróbetűs írást az óra hátlapján: „Juskovnak jó munkájáért.” Hogy mi volt ez a jó munka? Meggyógyította a beteg hegedűket, vagy megfejtette a cremonai mesterek titkát, talán maga Stradivári súgta fülébe ezt a titkot, vagy egyszerűen, az Avenir Szergejevics által készített hegedűkön játszanak és győznek a fiatal művészek tucatjai, hiszen Párizsban aranyérmet is nyert egy fiatal művésznő, aki Avenir Szergejevics hegedűjén játszott. Mindezek csak a mester gondolatai voltak, egyes gondolatai, a kezei dolgoztak ezalatt, valamit fűrészeltek és ragasztottak, és ha körmével a kész hegedű fogólapjára koppantott, belül könnyű zúgás hallatszott, valami finom vibrálás, a hegedű lelkének finom megrezdülése. — Azt mondtam, hogy ez apám órája — vallotta be a fiú. — Ne haragudjon. Avenir Szergejevics, hiszen lehet, hogy a papát is ilyen órával tüntették ki Kolimában biztosan sok embert tüntetnek ki. — Nagyon is lehetséges -— helyeselt a mester. — Általában. Szerjozsa. sohasem tudjuk, mikor és hol veszítünk el vagy találunk valamit. . . lám, te is elvesztettél valamit, de találtál is helyette... — de nem magyarázta meg, hogy mit talált a fiú, nem tudta megmagyarázni, hogy az álmok sohasem vesznek el s hogy álmodozás nélkül nemhogy hegedűt, de még egy szájharmonikát sem lehet összeeszkábálni. Avenir Szergejevics a munkájára figyelt, közben kezei mozogtak, a lombfűrész meg-megcsikordult, s finom, krémszínű por szállongott — Viseld időnként az órámat — mondta — gyakran nem kell, de néha lehet, hiszen apád ajándéka, s időnként fel kell venni, azután, ha felnősz, a sajátodat hordod majd. Apát nem vehetsz kölcsön, ez természetes, ezt még nem találták ki, engem sem kölcsönbe kapsz, csak helyettesül. Támaszkodhatsz rám. Szerjozsa Avenir Szergejevics kezeire nézett, arany kezeire, amelyekről még az újság is írt, közölve a mester fényképét is, amint egy elkészült hegedű fölé hajol. Akart valamit mondani, de anyja vacsorázni hívta, s csak ennyire futotta 40
