Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Ligyin: Távoli táj (elbeszélés, fordította ifj. Dobozy Imre)

hogyan vágja a deszkán a mester egy finom kis fűrésszel a paragrafus alakjához hasonló nyílást. — Mesélj, mit csináltál ma?

Avenir Szergejevics néha atyaian megnézte az iskolai ellenőrzőkönyvet, s azt mondta ilyenkor: „Ötös, ez jó... Az egész életet ötösre kellene leélni, de nem mindig sikerül. Mégis, a lelki kiválóságra kell törekedni” — de hogy mi is az, nem magyarázta meg, s bizonyára azt jelentette, hogy méltó és igazságos emberré kell válni, s természetesen nem elhagyni a hozzátartozókat, hanem az egész életet velük végigküzdeni.

Olyan szomorú és igazságtalan dolog volt az, hogy apa otthagyta őket, pedig ő, a fiú, büszkélkedni akart apjával, ahogyan a többiek. Misa Sztupin apja egy távoli utakon, Kubába és Vietnamba járó hajó kapitánya volt, és Misa elhozta egyszer a „Vízi kereskedelem” című újság egyik számát, amelyben tengerészeink hőstetteiről írtak, beleértve Sztupin kapitányt is. Kim Karnauhov apja fizikus volt és Kim időnként rejtélyesen beszélt az atommaghasadásról — hall- gatózött otthon —, s bár nem az ő apja hasította szét az atommagot, mégis köze volt hozzá, ő pedig, Szerjozsa Szmolcev semmit sem tudott apjáról mondani, aki elment tőlük, s kénytelen volt azt mondani, hogy apja aranyat bányászik Koli- mában. Jelena Gorgyejevna azt mondta egyszer a mamának a konyhában, egészen halkan, de Szerjozsa meghallotta:

—• Valószínű már régen másik családja van, nem érdemes emészteni magad ... Ne őrizd a bánatod ...

Szerjozsa nézte, hogyan fűrészel a mester.

— Ezek a nyílások a hegedű tüdeje... itt szívja be a levegőt s leheli ki a hangot. Egyszer elviszlek a műhelyünkbe, megnézed a brácsákat, csellókat, nagybőgőket, némelyikük az egész világon híres, de néha gyógyítani kell őket, s azt csak úgy tudod, ha összes titkaikat ismered, mert, mondjuk, Guarnieri hegedűjének egyforma hangja van, Stradivariénak más, mélyebb zengésű. Ezek a hegedűk vonó nélkül is dalolnak.

— Vonó nélkül? — kérdezte a fiú.

— A hírükkel — mondta Avenir Szergejevics, majd eszébe jutott, hogy ezt meg kellene magyarázni, s hozzáfűzte: — Vannak emberek, csak a nevüket kell kimondani, s mindenki tudja, kiről van szó, persze, ehhez sokat kell dolgozni, lelkiismeretesen.

Az asztalon feküdt Avenir Szergejevics karórája, a fiú bámulta, azután levette róla a szemét, majd újra odanézett.

— Nagy kérésem van önhöz, Avenir Szergejevics — szólalt meg nehezen. —• Adja kölcsön az óráját egy napra, vigyázok rá, s holnap, az iskola után visszahozom.

— Minek az neked? — érdeklődött Avenir Szergejevics.

— Nemrég az osztályunkban az egyik fiú, Goga Avakumov, azzal dicsekedett, hogy órát kapott ajándékba, s engem ez olyan kellemetlenül érintett.

Nem magyarázta meg, miért bántotta őt ez, de Avenir Szergejevics azonnal megértette, lehetetlen volt nem megérteni, mire gondol a fiú, s azt mondta:

— Vidd ... nagyon jó óra, „Vimpel”, kitüntetésként kaptam.

— Holnap, iskola után visszahozom. Csak a mamának ne mondja meg.

— Nem szoktam fecsegni — mondta majdnem megsértődve Avenir Szergejevics. — Ezek férfi dolgok, az asszonyoknak semmi közük hozzá.

Az anyja teázni hívta, s ő csak annyit tudott mondani: „Köszönöm, Avenir Szergejevics”, s amikor elment, a mester bánatosan nézett utána.

38