Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Kamondy László: Ketten a lelkek névsorából (elbeszélés)
— Ügy láttam — szólalt meg Fájsz, miután megitták a sört —, hogy maga is nyulakat tenyészt, főszemlész úr. Rozsogán rábólintott, miközben a zsemlemaradékkal kitörölte az olajat a kistányérból. — Holnap lesz öt hete, hogy megellett az egyik anyám. — Ahhoz képest — jegyezte meg az asztalos — elég hitványak a süldői, ha nem haragszik. — Aszály volt, kevés zöldet kaptak, szegények — sóhajtott fel elégedetten Rogozsán, s utána felakasztotta botját a fogasra. — Fajtiszta az anya? — Faj. Méghozzá óriás belga! — Akkor a bakkal lesz baj! — Lehet — válaszolta Rogozsán —, nekem is volt ilyen gyanúm az előző ellésnél. — Nem mindegy az, hogy milyen a kan — ismételte az asztalos —, higyje el nekem! Fájsz ezek után odamutatta a mutató- és hüvelykujját a pincérnek. — Hát ez a sör öcske valóban jól csúszott a ringlire — ismerte el Rogozsán. —■ Nekem — vallotta be Fájsz — lecsúszna még egy korsóval. Mit szól hozzá, meghívhatom még egyre? — Nekem is lecsúszna még egy pikoló, mitagadás — válaszolta Rogozsán —, de arról aztán szó se lehet, hogy most is maga hív meg engem. — Akkor minden rendben, mert már meg is rendeltem — válaszolta az asztalos, és odakiáltott a mellettük elsiető pincérnek: — Fele habbal hozd, Gyurikám, nekem úgy szebben mutat. Rogozsán elmosolyodott, és kíváncsian körülnézett a teremben. — Rengeteg visszaélés van a vendéglátóiparban mostanában — mondta —, különösen a gebineseknél. Ha a pénzügyőri gárda olyan megvesztegethetetlen lenne, mint régen, higyje el, Fájsz úr, hogy három gebines közül kettőt vizsgálat nélkül le lehetne ültetni, vagy legalábbis megbírságolni. — Hát igen — ismerte el Fájsz —, nagyon elszaporodtak a csalók meg a tolvajok, az egész ország lop, mint a szarka, már aki teheti. — Az a vöröshajú magányos nő — kérdezte Rogozsán —, nem tudja, kicsoda? Valahonnét nagyon ismerős nekem. — Giziké, a Lidi lánya, az utcaseprő Lidi lánya. Éjszakai portás volt a Csillagban, de mert szolgálat közben elhagyta a portát a valutás ágyak kedvéért, felmondtak neki. — És miből telik neki a hubertusokra? A pincér letette az újabb rendelést az asztalra. — Kettőt találhat — válaszolta Fájsz, miközben az egyik korsóért nyúlt és a korsó sarkát az asztalhoz koppintottá ivás előtt. — De az is lehet, hogy bedolgozó a háziiparnak, és ha nem akad vendége, aki kifizeti a cehhét, maga rendezi a retiküljéből. Rogozsán elmosolyodott, aztán elkomorodva így szólt az első kortyok után: — Ügy látszik, Fájsz úr, hogy maga az, aki lenéz engem és nem én magát. — Én? Miért?! — Mert az elébb se koccintott velem. — Sörrel nem illik koccintani, legfeljebb koppintani, főszemlész úr, nem tudja ezt? Rogozsán nemet intett. 23
