Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - Dávid József: Rezervátum (elbeszélés)

a rongyszőnyegből, s az isten tudja még miből áradt, reménytelenül birkózva a lányok kölnijének illatával. Amikor azonban kibontották csomagjaikat, a sok hazai harapni- valót: főtt sonka, kolbász, sütemény szaga lett az uralkodó.- Egyél, Keszeg.- Harapj, Csuka. Biztatták egymást, és azon nevettek, hogy furcsán hangzik két hét után újra egy­más közt használt becenevük. Tulajdonképpen nevetséges is volt, mert nemigen illett egyikre sem. Igaz, hogy Teri az alacsony, soványabb típusú nőkhöz tartozott, de formás, filigrán alakja, s ehhez mérten telt melle, s fekete hajának tornyozott frizurája egy cseppet sem emlé­keztetett az ezüstpikkelyes halacskára. Mariann sudárabb volt, teltebb idomú, hízásra is hajlamos, arca kerek, mint a parasztmadonnáké, amit a legújabb Koncz Zsuzsa frizura nyakába, arcába lógva hosszított. De még a szájára sem lehetett mondani, hogy csuka. Teri találta ki ezt a becenevet még azon az őszön, amikor ebben a falusi iskolában elkezdték pályafutásukat, s egy szép szeptembervégi délután kisétáltak a Kecske patak partjára. Akkor még csak szakmai dolgokról beszélgettek, s Teri azt mondta:- Te leszel a menő fej Haraszti.- Ugyan!- Megfogadtuk, hogy nem játsszuk egymás előtt a . . .- Mit akarsz hát?- Csak azt - biggyesztette el vékonyívű száját Teri -, amit te is nagyon jól tudsz, igenis jól tudod, te leszel itt a menő, a pécsi főiskoláddal.- Mert osztályt kaptam?- Meg 180 forinttal magasabb fizetést, mint én, a képzős. Neked biztosra ígérték a szolgálati lakást, nekem . . . esetleg. Ez azt jelenti, marxista nyelven kifejezve, hogy a szellemi nagytőke, vagyis a ragadozó csuka bekapja a kis . . .- Gúnyolódsz, Zsoldos? - dobott a patakba dühösen egy kavicsot Mariann, s ba­rátnője felé fordult: - hiszen levelezőn te is elvégezheted a főiskolát.- Köszönöm. Azért a plusz 180-ért nem gyötröm évekig magam. Örülök, hogy végre nem kell magolnom. Ha még egy vizsgám lett volna, gutaütést kapok.- Ó, te kis keszeg - ölelte át barátnőjét Mariann. - Most mindjárt bekaplak. A beszélgetést elfelejtették. A következő nyáron, amikor újra lejártak a patakra, s halakat láttak a vízben, eszükbe jutott.- Ó, te kis keszeg!- Ö, te nagy csuka!- Hamm, bekaplak!- Nem tudsz - nevetett Teri és már ugrott is a patakba. Mint eleven kis tanítványaik, tőlük 500 méterrel lejjebb, pajkosan csapkodták egymásra a hűs hegyi patak vizét és nagyot kergetőztek a réten. Akkor még sok mindenben reménykedtek. Egy darabig ringatta őket a szemet- lelket gyönyörködtető táj. Amikor csak tehették, a szabadba mentek. Ettől a havas tél sem riasztotta vissza őket. A falut ölelő fenyveserdők még szélcsendben is hallható zúgása volt az altatójuk. És a napfény?! A csodálatos napfény, melynek itt e tájon különösen ősszel, úgy szeptember derekán szinte hallani lehet a csorgását, s amely nemcsak a testüket, hanem a lelkűket is fürösztötte. De végül is a táj évszakonként változó varázsa elmúlt. Az új tavasz, az új nyár már nem hozott semmi újat. Fojtogató lett az erdők lehelete, valami kibírhatatlan belső zaklatást kiváltó az őszi pasztellszínek orgiája, és a tél fehérsége, nyugalma, csendje a meleg szobában is dermesztő. Egy év alatt beteltek Botfával. 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom