Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Dávid József: Rezervátum (elbeszélés)
Szombatonként úgy menekültek a falucskából, mint a bibliai Lót, pedig szüleik ugyancsak falun laktak, de 50-60 kilométerre innen, ahol a régi szagok, szokások, formák, ha még nem is tűntek el egészen, de bomlott a régi. A szülők falujában már volt cukrászda, a kocsma helyett vendéglő és művelődési ház, ahol ha nem is városi szintű, de mégis társadalmi klubélet pezsgett. A városba bejáró fiatalok hozták a divatot, a kulturáltabb társadalmi modort. Ez már kilátás volt a világra, kapocs a civilizáltabb élethez. És szombatonként mindig úgy váltak el a járási székhelyen más-más autóbuszra szállva, hogy bár csak történne vasárnap estig valami. Bár csak ne kellene visszamenni. Egyelőre azonban Botfa nem engedte őket. Mivel, hogyan fogta a két lányt? A megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője személyesen járt kint, s megígérte: a jövő tavasszal elkezdik a pedagóguslakás építését. Fizetésemelést kapnak. Az iskola televíziót. A körzetesítés folytán idecsatolt négy faluba való kijárás, családlátogatás alkalmával napidíjat, útiköltséget. Kedvezményesen tüzelőt és a pedagógusföld helyett 1500 forint készpénzt a tsz-től. Ebből csak annyi valósult meg, hogy az új tanév kezdetén Terinek 50, Mariannák pedig 80 forinttal emelték a fizetését, így Terinek 1150, Mariannák 1360 lett a keresete. A szülők mindkét lányt - különösen új ruhák vásárlásánál - rendszeresen segítették. A lányokat - bár jól tudták, hogy szüleik támogatása véges, és egyszer anyagilag is a saját lábukra kell állni - elsősorban nem is a gyengécske egzisztenciájuk nyugtalanította, hanem az igényüknek, elképzelésüknek megfelelő fiútársaság hiánya. Ebben a faluban, de a környezőkben sem volt ízlésüknek megfelelő férfi. A járási, megyei székhelyről időnként megfordult egy-egy kakas, aki nevetségesen átlátszó trükkökkel csalogatta őket a járásra, vagy át a szomszédos megyébe egy kis picsi-pacsira, hiszen úgy kell az maguknak, szegény kis árváknak — mondták -, mint gyermeknek az anyatej . . . A lányok visszautasították az ajánlatokat, pedig nagyon vágytak - különösen a süket, téli estéken - egy kis udvarlásra, táncra, társaságra. Amikor tanultak - a vizsga- időszakot kivéve - ez már úgy hozzátartozott a napjaikhoz, mint a testükhöz a ruha. Erről beszélgettek, ezeket az időket emlegették unos-untalan. De a régi barátok, udvarlók eltűntek, a levelezés is megszakadt. Mire vártak? A tizenegy tanerős iskolában három férfi volt. Csorba János, a nyugdíjkorhatáron álló igazgató, a nála is öregebb Tibi bácsi és Szalai Pista. Ez utóbbi csak 32 éves, de persze családos, s mióta kocsit vett, az óraközi szünetekben is azt nyalogatja. Felesége féltékeny, buta liba, pedig a férje sokkal okosabb annál, hogy a kolléganőivel kikezdjen. Az ő kocsijába csak a megyehatáron túl ülhet be a nő. Persze akkor, ha nincs mellette a neje, ami ritka, mert Margit úgy követi férjét, mint az árnyék. Szalai jól látta a lányok sex-nyomorúságát, és így vigasztalta őket: összerakni a garast kis kolleginák, értik? Megpumpolni a szülőket, rokonokat, mindenkit, akit csak lehet, s ha már csak az utolsó ezrek hiányoznak, akár le is lehet feküdni a pénzért és kocsit venni. Kocsit, drága kis kollégináim, mert ebből a sivatagból, ebből a XVI. századból soha ki nem jutnak. Nekem elhihetik. Én tudom. Pedig én férfi vagyok, s mondhatom, nem olyan kényes, hogy ... na, sejtik, ugye? Mégsem bírtam. Még megnősülve sem bírtam. De ennek az időnek részemről vége hölgyeim. Én itt csak dolgozom, eszem, alszom. Élni elröpít engem bárhová, ahol élni lehet, Baltazár, az én kis ikaruszom. Hallgassanak rám. Kocsit kell venni, kocsit kell szerezni kislányok. Szárnyakat, s akkor Botfára csak tojik az ember . . . 31
