Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Koncz István: Tűz (elbeszélés)
KONCZ ISTVÁN A császári palota boltozatos dísztermében már vagy három órája tartott a lakoma. A karcsú oszlopok közt, tükörsima márványpadlón ott kavargott az udvar és a város előkelőinek színe-java; az evésbe már beleuntak, elhevertek félig részegen a kerevete- ken, vagy kettesével, hármasával sétáltak föl-alá, mélyen meghajolva, valahányszor a trónus előtt, ha meglehetős távolságban is, elhaladtak; mások csoportokba verődve beszélgettek, vitatkoztak, tekintélyes szenátorok és éltes, kéteshírű szenátornék; filozófusok és esetlenül mozgó katonák, borissza papok és fecsegő, gesztikuláló színészek, bírák, tisztviselők, hadiszállítók, elfelejtett kegyencek és becsvágyó nemesifjak zsivajától zsongott az épület. Hetérák suhantak közöttük, csábos mosollyal érintették meg egyiknek-másiknak a vállát, aztán sértődött fintorral, de tisztelettudó gyorsasággal álltak tovább. Volt, aki szüntelen a trónus felé pillantott, s arcára volt írva az irigység, amiért nem lehet a fenség legszűkebb környezetében; mások - ugyanezen okból - mintha inkább megkönnyebbülten mosolyogtak volna. A szolgák szüntelenül hordták az új meg új tálakat, boroscsobolyókat, s vitték ki a félig elfogyasztott fogásokat, leöntött térítőkét. Valahol - nem lehetett tudni hol, egy rejtett zugban - a fuvolások száztagú zenekara játszott szüntelenül, halkan, hogy a császár szavait legalább közelében jól érteni lehessen. Az udvaroncok gyűrűje adta tovább a körön kívül állóknak egy-egy élcét; a tréfák, szójátékok hullámokban terjedtek tovább az egész teremben; a tisztelet- teljes nevetésből lehetett tudni, hol tart éppen. A császár ezúttal jókedvű, élénk, szellemes, magabiztos és kegyes volt; már az is, hogy ily soká nem adott jelt a befejezésre, erre vallott. Tűrte, hogy a trón előtt fáradhatatlanul járják táncukat az egyiptomi táncosok, mutassák be mutatványaikat a perzsa, örmény és indiai bűvészek, tűznyelők, kígyóbűvölők, akrobaták, trák medvetáncolta- tók — nem sok ügyet vetett rájuk. Egy új, fiatal és nagyon karcsú zsidó hetéra ült mellette a kereveten, szorosan hozzásimulva, de inkább kényelmes támasztékot nyújtva számára testéből, mintsem rátapadva - a hajtincseivel játszott. Kissé mögötte a császárné két gyermeket - egy tizenkét-tizenhároméves leánykát s egy valamivel idősebb fiút - csókolgatott, aztán minduntalan egymás száját kellett megcsókolniuk: a császárné nézte őket. A császár társalgott, frissen, de sohasem nézett arra, akihez szólt, mintha épp csak a saját gondolataira válaszolt volna; tekintete elkalandozott, s valahányszor a tömegben megakadt a bolondon, elmosolyodott. Mulattatta, ahogy a bolond elgáncsolt egy-egy hetvenéves szenátort, vagy belecsípett egy-egy matróna fenekébe. A bolond: keleti találmány, valamelyik barbár fejedelem udvarában készített feljegyzést e tisztségről Róma egyik adóbeszedője, s a véletlenül felfedezett és mulatságosnak talált feljegyzés nyomán jött divatba a császárvárosban is. A helyi bolondok, akik behatóan tanulmányozták amazok módszereit és stílusát, hamarosan túltettek mestereiken. 3 rr\ II I uz
