Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Koncz István: Tűz (elbeszélés)
A bolondon, a hivatalos hetérákon és az ételhordó szolgákon kívül csak a palotaparancsnok energikus, sugárzó arca cikázott sebesen, hol itt, hol ott tűnve fel a különben lassúdadon andalgó tömegben. Mindenre gondja volt e fiatal, jól táplált s mégis arányos testalkatú, ellentmondást nem tűrő mosolyú férfiúnak. Ott ült a trón legfelső zsámolyán, áhítattal csüngött ura szavain, egy-egy éle hallatán mindenkinél harsányabban kacagott, de nyomban fel is pattant, elrohant, hogy a császári elme sziporkáját tüstént tovavigye és szétszórja a tömegben; közben azonban fáradhatatlanul intézkedett, szemöldökének egy-egy titkos rándulásával utasította a felszolgálók parancsnokát, küldött üzenetet a zenészeknek, lassította vagy gyorsította az újabb bűvészek sor- jázását - aztán újra vissza-visszatért a trónhoz, meghallgatni az újabb anekdotát. Barbaras volt a céltábla, a hadvezér, úgy is mondhatnánk, a nap hőse, hiszen a lakomát a győztes csata tiszteletére adta a legmagasabb fenség. De Barbarus, a jó, öreg, kurtahajú hadvezér - izzadt. Talán mert csak hozzászokott a tábori élethez, hideg éjszaka szabad ég alatt alváshoz, hóban-vonuláshoz alpesi hágókon; talán csak mert súlyos, kardforgató karjával, akár egy kamasz, most nem tudott mit kezdeni; máskor oly mennydörgő hangja zavartan el-elcsuklott, valami vinnyogásfélévé alakult, valahányszor pedig csak ennyit mondott, többet nem:- Isteni. . . isteni. . . Legfőképp a palotaparancsnok arcát figyelte, mikor kell nevetni, de mindig elkésett egy kicsit. A bolond odasettenkedett a hadvezér mögé, s egy óvatlan pillanatban félig kirántotta kardját a hüvelyéből. Barbarus odakapott, szeme szikrát hányt, elvörösödött, aztán kényszeredetten elkezdett együtt nevetni a legmagasabb asztaltársasággal. A császár fuldoklott, fetrengett, szemét törölgette; potyogtak a könnyei. A bejáratnál valami zavar támadt a szolgák között. A palotaparancsnok - még nevetve - nyomban odasietett, észrevétlenül intézkedett. Rövidesen helyreállt a rend.- Barbarus legyőzte a világot - harsogta a császár, akadozva, még alig jutva lélegzethez -, a bolond pedig legyőzte Barbarust. . . Most már az egész palotaterem egy emberként nevetett az ünnepelt hadvezér rovására. Minden szem a bolondot, Barbarust és a császár ajkát leste.- Hallod-e bolond, jól megijesztetted a legbátrabbat - mondta a császár. - Ennél jobban meg sem ijeszthetted volna . . . A bolond vállat vont:- Megijeszthettem volna.- Nocsak, nocsak . . . Hát. . . rajta. Lássuk. Csend lett, néma csend egy pillanatra, aztán a bolond odaállt Barbarus mellé, szétvetette lábait, kezét csípőre tette és megköszörülte a torkát:- Khm . . . Felbuggyant a nevetés - azt hitték, már lehet - de azonnal el is csitult, megértették, hogy a nevetnivaló még csak ezután következik. A bolond pedig a néma csendben, nem hangosan és nem halkan, nem szomorúan és nem vidáman, teljesen közönyös, tárgyilagos hangon azt mondotta:- Tűz van. Nyomban felharsant a nevetés, a császár döcögve kacagott, mintha az előbb kifáradt volna, valami jobbat várt, de azért nevetett. Barbarus vörös arccal forgatta a fejét; mosoly vagy kín volt arcán.- Mi — kérdezte a császár nevetve - micsoda?- Tűz van uram - fordult felé a bolond. - Ég a palotád. A legfenségesebb arcon most már magasra csaptak a jókedv lángjai: 4
