Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - FIATALOK - Stoltz Gábor: Hazafelé (vers)
veztem, pedig Katinak hívták. Azt hiszem.. . nagyon kedves lány volt.. . Kint szeretkeztünk az utcán. Szeptemberiben, negyedikes voltam, és nem játszotta meg magát soha. Olyan furcsa volt, tavaly találkoztam vele, de sietett, azt mondta, várja a barátnője és ne haragudjak. A rókaprémes kabátja volt rajta és elment. — Fázom Gyurka. — Igen. Én is. Hideg van. Kortyoltam a sört és újra összehúzódtak bennem a szavak. Kati megállt az utcán, táskája félig fölemelve lógott a levegőben, aztán egészen idegen járással elindult. Gábort láttam egy pillanatra, ahogy szájához emeli a konyakot. — Macskák, öregfiú, macskák — motyogja és bontja le Sáriról a ruhákat és ő hagyja, pedig szerettem, és nem éreztem, hogy milyen öreg már. A pincér sörös poharakkal csörögve megállt mellettünk, rám nézett, aztán továbbrohant. A helyiségben hideg volt, de a fölszálló füst meg pára megállt a levegőben. Egy konyakot kellett volna még inni. Nézted a sörös poharat, kezeddel az asztalt kapartad, és ahogy recsegett a fa, úgy húzódtak bennem visz- sza a régi dolgok. — Ne gondolj most másra. Minden kiúszott a fejemből, olyan érzés volt, mintha a levegőben ültem volna. A söröspcharaik falát elborította a pára, és bárhogy erőlködtem, nem tudtam visszaemlékezni, milyen színű volt Kati prémes kabátja. Próbáltam a poharakról letörölni a párát, ujjammal körbesimogattam az üveget, de kivetted kezemből, szádhoz emelted. Újból letöröltem, de megfogtad a kezem, és rám szóltál: — így olyan hideg. Az ablak is bepárásodott, nem láttam esik-e még, csak a túloldali havas tetőket tudtam kivenni egészen homályosan. Próbáltam erőltetni a szemem, de nem sikerült tisztán érzékelnem, mi van az ablakon túl. A pincér újra odajött, és sajnálkozva mutogatott. A pénzünk két forinttal kevesebb volt. A portás nem segítette fel a kabátodat és kinn esett a hó. A plakátokon foltokban megállt, de az úttest sima volt és csillogott, csak a csa- tornanyílások gőzölgő foltja feketéllett. STOLTZ GÁBOR Hazafelé hogy vonatra szálltam este megfakult régi arcokkal zsebemben gyűrött fényképek után kutattam és összeraktam magamnak a múltat és rohantam a pályamenti oszlopok mellett kétszázötven kilométer üvegre rajzolt elképzelt találkozások — az állomáson nem várt rám senki sem 43
