Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - FIATALOK - Polnauer György: A hideg mindig megzavarja az embereket (elbeszélés)
POLNAUERGYÖRGY A hideg mindig megzavarja az embereket A portás most is nevetett. Hatodszor is elmesélte, hogy a Griffben kezdett és a Royalban volt főpincér, dohát negyvenöt év a szakmában . . . ugye, az csak nem múlik el nyomtalanul. Csak egy húszast kértem tőle. Bent ültünk egy üveg sör mellett ketten, mert kinn már esett a hó. Nem volt hideg, de nehéz, sűrű pelyhekben hullt, és úgy látszott, mintha alulról folyna fölfelé, vakító, fehér lucsokká összemosva mindent. Azt akartam neked mondani, hogy vannak emberek, akik gyűjtik a hókristólyokat, belerakják pici dobozokba, aztán nyáron mutogatják egymásnak, hogy ez ilyen. . . amaz meg még szebb, de ahogy megcsókoltam az arcod, éreztem, hogy csurog végig rajta az elolvadt hó, fázni kezdtem. Azt is el kellett volna mondanom, hogy én szerettem a hóesést, ilyenkor mindent egyszerűnek és áttekinthetőmek éreztem. A háztetőkön mindig megmaradt vakító fehéren, lejjebb, ahol melegebb volt, az ablakok körül elolvadt. Gondoltam arra is, hogy lemegyünk egyszer szánkózni, de akkor még nem találkoztunk. Éreztem, a cipőm teljiesen átázott, te is vacogtál, be kellett jönnünk. A portás most is nevetett, és elkezdte hetedszer is a meséjét, már csak benned bízhattam, szólnod kellett: — A bácsi még nem is olyan öreg. — Belém karoltál és húztál magaddal befelé, de odabenn te is elhallgattál, pedig még beszélned kellett volna, olyan nagy volt a csend köztünk. Odajött a pincér, mondtad, van a kabátomban hét forint, és próbáltál mosolyogni rám. — Olyan, nehéz Gyurka . . . Próbáltam segíteni, de már éreztem, hogy ezzel csak távolabb kerülünk egymástól: — Valahogy élni kell. Megigazítottad a hajad, de nem mondtad tovább. Magamhoz húztalak és elkönyveltem magamban egy újabb vereséget. Nem tudtam szólni, éreztem, hogy csak másról beszélhetnék, mint amire gondolok. — Kint egyre jobban esik, mire megyünk haza, már bokáig ér. — Te hol laksz? Bólogattam és mintha eltörött volna bennem valami, elkezdtem beszélni; próbáltam azt mondani, amire gondolok, és valahogy megkezdeni magamban a ködöt, egy pillanatig mindent kitártam volna eléd, de olyan nehezen álltak össze bennem a szavak, minden olyan keménynek, megbontathatatlannak tűnt. Sok mindent mondhattam már, amikor hirtelen egészen tisztán állt előttem, rókaprémes kabátjában, combjára feszülő lastexnadrágban jött az utcánkban. A fiúk azt mondták, olyan járása van, mint egy mackónak, pedig szép lány volt, csak ha egyedül volt, összehúzta magát az utcán, nagyokat lépett és egy kicsit görnyedtnek látszott. Nem tudtam, hogy szólítsam, Nyuszinak ne42
