Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Pósfai H. János: Untenecker kapitány (elbeszélés)

Páfrányok, erdei füvek közt alig taposott gyalogösvóny kúszik az évszázados fák alatt. Törékeny, vézna testű asszony megy az úton. Bukdácsol, alig látszik ki a sűrű bozótból. Hátán fehér vászonleped őbe kötött bátyú. Időnként megáll, riadtan néz körül a rengetegben. Az ágvégek beleakaszkodnak, mintha ma- rasztalnák.

Untenecker bozontos fa mögül figyeli. Lovát nem látni, a legénynek is csak az inge szüremlik át a tűlevélek Vékony résein.

— Kuvik, kuvik — hallatszik kétszer egymásután.

A néni megrezzen.

— Meg ne ijedjen, öreganyám — lép ki az ösvényre Untanecker János. — Az isten szerelmére, mit keres itt, hogyan talált ide?

Öltözéke ugyanolyan, mint az első képen. Bakancs van a lábán, vörösesbarna nadrágot visel és fehér inget. Erős mellkasa kilátszik az ingből, melle kitágul, mint egy fújtató, amikor teleszívja levegővel.

— Hanzim, kisfiam — zokog a madárcsontú asszony. — Csakhogy itt vagy, csakhogy rád találtam. Ügy féltettelek az éjszakáktól.

A legény lehajol, megcsókolja. Hatalmas karjaiban szinte elveszik a törékeny test, amikor magához öleli.

— Mi hírt hozott, nagyanyám? Tud-e valami jót, vagy rosszabbodott minden?

— Gyere haza, Hanzi — könyörög az öregasszony. — Nagyapád is hí, gyere vissza hozzánk.

Az erős fiú ajkán gyengéd a szó:

— Beszéljen már, mi hír odalenn? Mit tud amazokról, élnek-e, halnak-e?

— Emlékezz, Hanzi, Czeke úr akikor is megbocsátott néked, mikor dühödben rányomtad az asztalt. A polgármester úr is megbocsát, ha megköveted. Miért ne bocsátana meg neked? Szegény emberek vagyunk, nem élhetünk egymás nélkül.

— Kerestek-e otthon, jártak-e nálunk? — kérdez a legény egyre nagyobb türelmetlenséggel.

— Kerestek, kerestek. Felforgatták érted a házat, a padlást, hegyes bökőt szúrkáltak a szomszédék kazaljába, hátha odabújtál.

— Hát amazokról tud-e valamit, öreganyám?

— Mind elvitték őket Szombathelyre. Csőgört, Kern Miskát összeverték. A direktórium tagjait mind elvitték, katonákkal van tele a város. De néked nem kell bujkálnod, Hanzi, te nem voltál tagja a direktóriumnak, te nem csináltál semmi olyant. Azt mondja Czeke úr is.

— Beszéltél vele? — kapja fel a fejét a legény.

— Öregapád volt nála.

— Ne menjen többet! Senkihez se járjon, senki meg ne tudja, mit csinál Untenedker János.

— Nem csináltál te semmit, ártatlan vagy. . .

— Halász elvtárs kinek ártott? Kit bántott a szegényhatalom? Sűrű felhőkből végre kisütött a mi napunk, annak a fénye bántotta a szemüket. Tudja maga, nagyanyám, mennyit szenvedtünk mi, hogy feljöjjön egyszer a mi napunk.

— Feljött, Hanzi, de le is áldozott.

— Rajtunk múlik, hogy ismét feljöjjön. Mi már nem élhetünk úgy, ahogyan eddig éltünk, nagyanyám.

— Félek — mondja a töpörödött kis asszony.

36