Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Pósfai H. János: Untenecker kapitány (elbeszélés)

— Ne féljen, nagyanyám, lesz még nemulass az uraknak.

— De félek, Hanzi. Minek tetézni a bajt, amikor úgy is nagy. Gyere haza, Czeke úr talán visszavesz, a malomba. Hiszen tudhatod, nincs minekünk gyá- molítónk, senkink se lesz, ha téged elvesztünk. Czeke úr jó hozzád. . .

Untenecker maga elé néz.

— Emberszámba se vettek. Nekik én csak zabigyerek voltam, törvényen kívüli, amíg az a nap felkelt. Anyámat vízbe ölte a bánat, emlékem sincs róla, csak szomorú pillantása. A gyermekkorom felszállt a reggelek harmatával itt a völgyben. Nekem nem is volt gyermekkorom. Nyolcéves koromban már szántottam, vetettem másnak. Előbb lettem béres, mint siheder. Czeke úr könyö- rületből vett fel a malmába, hogy cipelhessem a mázsás zsákjait hajnaltól estig. Elet volt ez?

Az öregasszony sír. Resz'keteg kezével szemét nyomogatja.

— Szegénynek születtünk, Hanzi, ez a sorsunk — zokogja. — Törvény ez, miért szegülnél ellene.

— Mi is szabtunk törvényeket.

— A te törvényed, hogy megalázkodj. Látod, egy nyáron át hiába volt minden.

— Nem volt hiába, öreganyám. Meglátja, nem volt hiába. Kemény a mi öklünk, mert az a törvény.-— Sok a szegény, Hanzi, de ha az urak ellen kell menni, nagyon kevés.

— Nem lesz kevés. A nyár sok mindenre megtanított bennünket. Megtanultunk mi már élni. Vagy meghalunk hát, vagy felvirrad újra a vörös nap.

Sír a madárcsontú asszony. Hangja elemyed az erdei csöndben. Hökken- ten elhallgatnak az énekes madárkák, lihegését is visszafojtja a csodálkozó erdő.

— Csak mi ne lennénk már, Hanzi, ha egyszer megöregedtünk. Akikor neked is könnyebb volna. . .

Untenecker tudja, mire gondol öreganyja. Megöleli újra, nagyot fúj, amikor ezt mondja:

— Ne bánkódjanak értem, mellettük leszek, mire lehull a hó.

A keze reszket, amikor kibontja a fehér vászonlepedőt. Kenyeret, szalonnát, tiszta inget hozott a töpörödött kis öregasszony.

37