Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Fekete István: Számvetés (elbeszélés)

— Jó mesterember az öreg — mondta apám — ilyenek már nemigen születnek. Emlékszik, édesanyám, a dombóvári csizmadiára, a Békásra?

— Én ne emlékeznék? — mondta nagymama. — Ivott ugyan, mint a kefekötő, de ami kikerült a keze alól. az remekbe volt szabva. Édesapád — Isten nyugtassa ■— szóba sem állt más csizmadiával. Csak ránézett egy cipőre vagy csizmára, már tudta, hogy azt Békés készítette.

— Egyszer, úgy emlékszem, mintha ma történt volna. . . — és nagymama elkezdett emlékezni, kedves, puha hangján, és mintha emlékeiből a békesség szelíd galambjai szálltak volna az asztal fölött, feledve és fdedtetve a kártékony unokát, a csúnya, nagy pirosfekete foltokat a csodálatos zöld íróasztal- lapon és a láthatatlan vonal ozást egyetlen unokája fenekén.

És az ebéd olyan szent békességbe torkollott, mintha az unoka — az a lókötő — valami csodálatos imákönyvet írt volna fekete és piros tintával. . . holott még írni sem tudott.

— Kérj bocsánatot! — súgta nagyanyám, és még a lábomra is lépett, mert tudta, hogy ez a legnagyobb dolog a világon, amit drága unokájától kívánhat. És ez .az a rettenetes érzés, amely még ma is elfog, a nyilvános és magányos

— szerencsére nagyon ritka — szerepléséknél, amikor még dadogni is alig tudok; és ez az a szörnyű érzés, ami később szinte gyermektragédiákba vitt, mert amíg egyes tanárok előtt a jelesnél is jelesebb voltam, más tanárok előtt

— az osztály kegyetlen hahotája közben — vagy meg sem szólaltam, vagy olyan feleleteket adtam, amelyeket nem is az én hangomon, mintha valaki más mondott volna helyettem.

De egyelőre ott tartunk, hogy — miután nagyanyám talpra állított — csak odatántorogtam Apám elé, aki kemény és egyenes ember volt, de szintén nem értette meg akkor még egyetlen gyermekét, és várta a bocsánatkérést, de ehelyett csak rázott a sírás, és végül odarogytam a térdére. Ettől a váratlan összetöréstől aztán szinte megijedtek valamennyien.

Anyám felállít, ellökte maga elől a tányért és elment. Nagyanyám csak ült, én pedig térdeltem apám előtt, aki simogatta fejemet. Aztán talpra állított és szelíden képen legyintett.

— Miféle katona lesz belőled? Eredj, mosakodj meg és feküdj le.

Ez volt az első lecke, amelyet sok-sck lecke követett, sok fájdalmas lecke egész életemben, amelyekkel azonban — a velem született kettős énnel szemben — teljesen tehetetlen voltam. De egy élet számvetése után is csak azt mondhatom, hogy a pillanatnyilag uralkodó én-nel szemben az a másik nem tehetett semmit, amíg csak váratlanul el nem érkezett az ő ideje. De akkor aztán korlátlanul és megváltoztathatatlanul uralkodott.

21