Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Fekete István: Számvetés (elbeszélés)

stájer tikászok régen eltűntek már, de abban az időben a búcsún kívül eziek jelentették a falu egész szenzációját.

Különösen a tikászok voltak kedvesék, akik óriás tyukászkocsival érkeztek és rendkívül lassú tempóban mentek végig a falun, miközben az üzletvezető egy jó témalistának megfelelő hangterjedelemmel, időnként „Ááááuszi

— báááuszá” elnyújtott kiáltással hívta fel a háziasszonyokat tojás- és baromfieladásra, amiért azonnal és elég rendesen meg is fizettek.

A tikászokat — de egyéb komédiásokat és köszörűsöket is — természetesen a falu egész kalandosabb ifjúsága is követte, mert ez az adásvétel nem mindig ment végbe bizonyos látványosság nélkül. Ha például Julis néni vagy Treszka néni megpróbált az eladó toj ások közé záptojást csempészni, a tikász

— akinek stájer kalapja mellett lengő kakastollak libegtek — csak megkop- pjntotta tojást, és úgy nézett Juli nénire, mint a szelíd mester a tanoncra, aztán a záptojást a kerékküllőhöz vágta. . .

— Nahát! — csodálkozott Juli néni — ezt igazán nem gondoltam volna. . ,

— Én se! — nevetett a tikász a záptojásbűz felhőjében, és nem lett a dologból semmi harag, sőt a kísérő ifjúság zajosan örvendezett, különösen akkor, ha a záptojás nem csak széttört, hanem valósággal robbant, szétlőve rettentő büdös és sárga tartalmát és nem kímélt senkit.

Ilyenkor aztán — különösen ha valami kényes és nyelves menyecske ruhája is kapott a löveitből — nagyon szép nyelvpárbajt lehetett hallani rossebekkel és egyéb fekete nyavalyákkal etetve Juli nénit, tikászt és az egész haladó világot. Az ilyesmiből aztán évekre, sőt élethossziglan való harag következhetett, amit aztán örökölték az utódok is, akik már régen elfelejtették, hogy tulajdonképpen miért is haragszanak.

Bizony Göllében nagyon tudtak haragot tartani, amelynek csak egy-egy nagy szerelem vagy tragédia vetett véget, de addig néha hosszú időre megkeserítette egész családoknak amúgy sem könnyű életét.

Én a haragot nem ismerem — és ezért hálás vagyok a sorsnak. Itt nincs szó akarásról vagy elhatározásról, sem jellemről vagy büszke megbocsátásról, egyszerűen: ilyennek születtem. Ez nem is érdem, hanem abból a láthatatlan világból, születésem előtti messze évszázadokból, a sokféle ősöktől magammal hozott valóság.

Gölle. Látom a családot, a ház környékét, kívül és belül, a kertet, a szérűt, az istállót, Pista bácsit, a kocsist, a tebenest, Compó bácsit, a szomszéd méhészt és kovácsot és Deres Erzsit, akinek később a kerítés nyílásán átsúgva felajánlottam, hogy legyen a szeretőm. . . amit Erzsi egészen természetesnek talált, bár éppen úgy nem tudta ennek a szónak jelentőségét és értelmét, akárcsak én. . .

És ebben maradtunk. Soha többet nem beszélgettünk róla. Én nem mentem át a kerítésen, ő nem jött át kertünkbe, bár amikor érett nálunk a mogyoró, pár szemet mindig adtam Erzsinek, aki belepirult lovagiasságom eme magas bizonyításába.

És erre az időre esik házunk végleges felfedezése is. Hálát adok a sorsnak és szüleimnek, hogy magamra hagytak és nem akartak minden áron nevelni. . . bár erre az időre esik egy-két alapos elfenekelésem is, amit megdöbbenve tapasztaltam, de beletörődtem, mert úgy hallottam, hogy ez beletartozik a gyerek életébe.

19