Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Fekete István: Számvetés (elbeszélés)
Első botlásom apám íróasztalának felfedezésével történt. Az íróasztal Puska bácsi, a helyibeli asztalosmester munkája volt. Diófából! Nagy és kis fiókokkal, esztergályozott lábaikkal, ragyogóan politúrozva és olyan élénkzöld posztóval az írólapon, hogy bármely tehén azonnal megnyalta volna. Egyedül voltam a szobában, így felfedező ténykedésemnek nem volt akadálya más, csák az — és ez mélyen elkeserített —, hgy minden fiók zárva volt. Kulcs sehol. — Rosseb egye meg — mondtam és ebben nem találtam semmi különöset, mert ez Göllében alig volt több, mint amikor valaki azt mondta: jó napot kívánok. Csak a hangsúly volt más. . . Ezek után előrerántottam a csodálatos ón tintatartót, amelyen egy széttárt szárnyú sas is tartózkodott. Ez a rántás elszánt volt és bátor, sőt eredményes, mert a tintatartó megakadt a posztó szélén és egyik oldalra fekete, a másikra piros tintát lottyantott... . . . Meghűlt bennem a vér és zsebkendőmmel akartam felitatni azt a pocsék tintát, aminek a vége az lett, hogy a feketét átvittem a pirosra, a pirosat a feketére, mindkettőt a zsebkendőmre, sőt a nadrágomra is. . . — Mit csináltál? — kérdezte apám az eredmény szemlélésében, akit a nagy dörgölésben nem hallottam bejönni — Mit csináltál ? Lehajtottam a fejem, s amikor apám kiment a szobából, arra gondoltam, hogy vagy egy nagy fejszével, vagy puskával jön vissza, de hát tévedtem. Apám kiment a kertbe, vágott egy mogyoróvesszőt, amihez képest a kés, a bárd vagy a lőfegyver csak kismiska, mert ezek a szerszámok egyszerre végeztek volna velem, míg a mogyoróvessző. . . hát erről nem is lehet beszélni! A kés, a bárd, a puska csak egyszer szúr, vág vagy lő . . . de ez a tavalyi mogyoróvessző — egyszerre szúrt, vágott és lőtt, becslésem szerint legalább tizenötször, amikor egy szelíd kéz megfogta apám kezét, aki már túlzottan kezdte magát belelovalni a verekedésbe. . . — Árpád! Elég volt. . . az ablak nyitva van. . . Apám ellökött magától. — Nézze meg az íróasztalt! — Látom. Kapósban lehet ilyen zöld posztót venni. . . — Hát én nem bánom, de aztán lássa, mi lesz ebből a kölyökből. . . nem lesz semmi. Tálaltak? Ezt jó volt hallani — bár a pálca nyomai égtek, mintha csalánba ültem volna. (Göllében ugyan csollánvnak mondták; .a gólya góla volt, a folyó foló s a helyes heles.) — Tálaltunk — mondta anyám, terelgetve bennünket a békésebb mezők felé. Az asztalnál már ott áll nagyanyám és egy pillantással felmérte a helyzetet — talán hallotta is a mártír-unoka ordítását — és azt mondta: — Homoki volt itt kisfiam, hogy Ígértél kölcsön egy zsákot. . . Kiadtuk neki. . . — Okosan, édesanyám. Homoki megbízható, okos és rendes ember. . . amilyen a maga unokájából sohasem lesz... — A sánta molnár is megküldte a lisztet, azt üzente, már elszámoltatok. — Igen — mondta apám, gallérja mögé tűrve az asztalkendőt és észre sem vettük, hogy nagyanyám hogy tereli a gondolatokat békésebb tájak felé. — A kocsis csizmáját is meghozták. Ügy látom, rendes munka. .. 20
