Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
Az utolsó mély szekércso.yás — Jó reggelt! Váljék egészségükre az éjszakai nyugodalom! — Ö, micsoda hajnal! Nem jó, nem! Odafönt, Marcalszenitvendel templomtornyán lassan meg virradt, de lejjebb, a háztetőkön, poros akácokon, ablaksorokon éppen csak derengett. A Paraszt Testvériségből kimustrált lovak, csikók készülődő dobogása fölverte a hajnal csendjét. Kocsikba fogva, meg utánuk kötözve hosszú sorba verődtek az útfél mély porában. Föld, széna ezekhez már nincs. Mit szántsanak velük? Az elnök zsebében ott volt a vágóhíd értesítése: „Értesítem t. Címet, hogy vágóhídinak felkészült a felesleges lovak fogadására. A torlódás elkerülése azonban csak akkor lehetséges, ha augusztus 11-én jelentkeznek velük. Ellenkező esetben csak a jövő év februárjában fogadhatjuk őket.” öreg Vigh István egy régi hintón hajtott ki immár egyszem, haszontalan lovával. Erősen fogódzott, maradék bajusza végigmotozott az égbolt hajnali tüzein. Ö! Amikor a télvíz elfolyik az udvarokból, akkor megbolydulnak a vadméhektől a pajtaereszék. És akikor a télen legjobban elsanyarodott soros-öregnek indulnia kell a jóisten elébe. Tavaszra én leszek a soros-öreg, de előtte meg kellett érnem ezt a napot! Ó! Kalapok röpködtek körülötte a hajnalban köszönésképpen. — Jó, hogy szent Mihály lovát nem hozatja el velünk, Gyura. — Jó. — Az is ló! — Habár az közös, ősidőktől fogva! Egyszer mindenki fölül rá! — Föl. A fény lassan ereszkedett Marcalszentvendelre a templom mögül. A toronyról még csak fél lábbal lépett a kéményekre, csúcsfalakra, noha már el- kondult a hajnali harangszó; az apró harang ki-kilengett a toronyablakon a tetők fölé ,a nagy igyekezettől. Nyugtalan, boglyas fejek, bámész szemek raj- zottak végig a tárt ablakokban, a készülődő lovak, csikók, kocsik körül. A Marcal-hídon át vezetett a „lóhalál” útja. Hajnalonta azon dörögtek el a felesleges lovak Marcalapátiból, Marcalkelédről, Marcalszentlászlóról és még sok faluból a vágóhídra, négy-öt falun át. Czakó Mátyás figyelte. Már jó ideje moraj lőtt a híd a falu alatt. Ezek Rábasövényről mennek. Csak onnan mehetnek ilyen hosszan. Amíg figyelte, szája mozgása elállt. Aztán újra tördelte bele a száraz, gyomomyugtató kenyeret. Csizmája tehetetlenül hányódott a kocsideszkán. Ha nyár volt is, hajnalonta fél kellett vennie prémes kabátját a reumája miatt. Amíg a fácánok a napos dombokon elszáradták a hajinak harmatot. A, úgy vagyok én már a régi birtokkal, mint valamikor szegény apámmal, mondta. Igen szerettem, betegen is Pedig az utolsó éveiben már alája ment az ágyban minden. Aztán ki kellett vinnünk örökre. Elsirattam sokszor utána is. De jobb volt már úgy neki. Mielőtt meghalt, megrázo- gattam. Mert a halottat is vissza lehet rázni egy percre, vagy kettőre az életbe. De a tisztelendő úr nem engedte. Azt mondta: a? a legfájdalmasabb neki, meg a hozzátartozóknak is... Hát a föld is .csak ilyen már nekünk. A háborúba elvitték ?a lovaimat.. Aztán meg aratópselédet nem kaptunk sehol. Aztán a nagy adó! Ä!. . . — Na és mit fizetnek a vágóhídon? Azt nem írták, Gyura? — Azt nem.
