Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben
hivatást, épít fel új éléttervet, ezért próbálkozik új kapcsolatba kerülni népével a zaklatott és tépett évek sodrában is. Az emelkedésnek mintegy feltétele, hogy biztosabb világkép, szigorúbb erkölcs és konkrétabb közösség mellé kötelezze el magát. Általában a konkrétság igényének, a hétköznapok felfedezésének nagy jelentősége van a hitelesebb szerep megtalálásának útján. Benjámin a személyes tapasztalat meggyőződést szerző erejére hivatkozik: ,,Hiszek a szívnek, a szemnek, / immár őket kérdezem meg: / Mi igaz, mi nem?” — vallja a Ne szégyenkezz soraiban. Amikor ez a vers megjelent, kritikusai az ösztönösség igazolásának kísérleteként bírálták, holott Benjámin inkább a józanság és az emberség mellett tett hitet benne. Azzal a teoretikus és patetikus általánosítással szakított, ami korábbi hamis optimizmusát okozta. A hétköznapok valósága felé fordult, ezért figyelmeztetett a kételkedés szükségességére: „Akármi mondatott, / a kétségekről le nem mondhatok. / Nélkülük, mint ezredik ősapám, / járnék mezítlen, élnék még a fán” — olvassuk Az előbbi folytatása című versében. Művek egész sorában (Köznapi dolgok igézete, Elérkezett, Balatonboglár) fogódzik meg újra az élet apró tényeibe, fedezi fel a „köznapi dolgok igézetét”. Mérce alatt című verse a valóságos élet megdöbbenésszerű felismerését az igazság követelésével párosította, a realizmus igényét az erkölcsiség parancsával kötötte össze: „Igazság! / Könyörtelen mércéd alá Te állíts!” — hangzik a költő szava. Ez a morális szenvedély lobog az ötvenes évek többi versében is; mint az Egyetlen élet soraiban hirdeti: „embertelen az emberségért / becstelen a becsületért, / igaztalan az igazságért / nem lehet senki emberfia”. A világkép és az erkölcs — bár változó formában — mégis helyreáll a vívódások között. És helyreáll a közösség iránt érzett elkötelezettség tudata. Benjámin a válság évei előtt valami mitikus és elvont közösségben bízott, most végre ennek is arca lesz. A család, a barátok, a régi munkatársak között találja meg otthonát. Az ifjúság percei, a Legkülönb volt a pék a múltbeli környezet megtartó erejéről beszél, konkrét közösségek felé tekint. Űjabb irodalmunkban nem ritkaság az, hogy valaki az úgynevezett „mikroközösségek” — család, barátok, munkatársak — keretei között találja meg az emberekhez kapcsoló erőt, a szociális felelősséget. Miként Németh László (az Égető Eszterben vagy a Nagy családban), Benjámin is e „kapcsolatok” lírai rajzában fejezi ki foghatóbb tár- gyiassággal a közösség éltető áramát. De nem mond le a tágabb közösségről sem. „Igazának valljon / a szegény nép engemet” — kívánja a legnagyobb kétségek idején is, a kudarcok poklaiban Sorsom benned lássam című versének szavaival. A Kezességben pedig éppen a családtól jut el a néphez, az emlékektől az elkötelezettség vállalásához: „Benned bízom, mindent-kibíró / és mindent- lebíró közösség”. A válságos idők tehát új tájékozódási pontokat, új kötéseket hoznak. Velük együtt hozzák meg a tevékenység megújuló vágyát és a felelősségvállalás készségét. Az Egyetlen élet — mely nemcsak az Örökké élni tragikus és józan ellenverse, hanem ezeknek az éveknek ars poeticája is — így foglalja össze Benjámin önismeretét és hitvallását: Mennyi van hátra életemből? Harmada még? Ötödé már csak? Vagy kevesebb annál is? Mindegy. Fölemelt fejjel forradalmár — így akarok élni. Felszállni még, ha nem másért: mint repülő, ki égő 99